A Fontaines D.C. a nehézségek ellenére is fergeteges koncertet adott a Barba Negrában, ami még a tavalyi Sziget fesztiváljánál is nagyobb élményt nyújtott.
Megnéztük az ír zenekar első önálló magyarországi fellépését. Bár a kezdés előtt bőven akadtak kételyeink, a koncert végül egyértelműen kárpótolt a helyszín és a szervezés hiányosságaiért.
A tavalyi Sziget legjobban várt koncertje számomra vitathatatlanul a Fontaines D.C. fellépése volt a nagyszínpadon, ahol minden adott volt ahhoz, hogy egy felejthetetlen élmény részesei legyünk. Két héttel a zenekar negyedik lemezének megjelenése előtt álltunk, és már több, igazán erőteljes klipes dal is napvilágot látott. A tízéves pályafutását folyamatosan építő dublini posztpunk banda éppen csak elkezdett egyre nagyobb népszerűségnek örvendeni a mainstream zenei világban. Ezt a tényt jól tükrözte, hogy a nyári fesztiválszezont a Glastonbury Park színpadának headlinereként kezdték meg, és a Szigeten is kiemelt időpontban léptek fel. Mégis, a szigetes koncert végül meglepően csalódást okozott.
Nem mintha a zene ne lett volna élvezetes, vagy a nézőtér ne lett volna tele pezsgő hangulattal. Ellenkezőleg, a frissen bemutatott dalok és a klasszikus slágerek egyaránt lenyűgözően szóltak élőben, a közönség folyamatosan éltette a hazai előadókat, miközben az ír rajongók is lelkesen ünnepeltek. Ám a zenekar tagjai mintha elzárkóztak volna a pezsgő atmoszférától. Grian Chatten énekes a koncert alatt, még a sátor védelme alatt is, fáradtnak és lelketlennek tűnt, napszemüvegét nem volt hajlandó levenni, és mozgása is inkább visszafogott volt, mintha nem is akarta volna átlépni a színpad képzeletbeli határvonalát.
Ilyen felemás tapasztalatokkal, valamint az elmúlt tíz hónapban sokat pörgetett Romance című negyedik album izgalmasabbnál izgalmasabb dalaival a fülemben szálltam fel a hévre szombat este, hogy kizötyögjek Csepelre az FDC első önálló magyarországi koncertjére (kritikánk a lemezről itt). Ahogy azt többen megjegyezték a túlzsúfolt kocsiban, néha valóban olyan érzés fogta el az embert, mintha máris augusztus lenne, és a Hajógyári-szigetre igyekeznénk. Csak remélni tudtam, hogy nem ér újabb csalódás egy másik szigeten is.
Igazán aggódni persze csak akkor kezdtem, amikor megérkeztünk a lassan három éve az észak-csepeli ipartelepek között működő Barba Negrába. Noha viszonylag sokan akartunk egyszerre bejutni, kifejezetten gyorsan haladt a beengedés, mivel a budapesti rendezvényhelyszíneken megszokott gyakorlattal ellentétben a legminimálisabb biztonsági ellenőrzésre sem vesztegették az időt.
A hosszú sorbanállás sajnos nem maradt ki az estéből, hiába spóroltunk a beengedésnél. A pultoknál viszont aztán többszörösen megfizettük az árát. Az esemény, amely nyilvánvalóan sok külföldit vonzott, úgy tűnt, hogy a szervezők nincsenek felkészülve a nagy tömegre. A leharcolt konténermosdók és az italpultok előtt már közel egy órával a kezdés előtt kígyózó sorok vártak ránk. Csak a Red Stage sátra előtti külső pultnál tudtam belehallgatni a NANANA félórás fellépésébe, akik a koncertjüket három nappal korábban lemondó Jadu Heart helyére ugrottak be. Mint utolsó pillanatban behívott magyar előzenekar, igazán remek teljesítményt nyújtottak a nagyszínpadon. Tíz perccel az FDC színpadra lépése előtt végül lemondtam arról, hogy italhoz jussak, és inkább elindultam a sátor felé. Ott, a benti pultok között, a nézőteret szinte teljesen átszelő újabb sorokon átverekedve magam, végül az első sorba jutottam, ahol a sörükre sokkal elszántabban vágyakozók miatt eddig csak kevesen merészkedtek.
Bár számos körülmény szólt ellene, a koncert végül egyértelműen kárpótolt a helyszín és a szervezés hiányosságaiért. A Romance lassan építkező, a feszültség fokozására szánt címadó dala nemcsak a lemez, de egy koncert elindítójaként is tökéletesen működik, a grandiózussá kinyíló, különböző zajokkal és sejtelmes billentyűdallamokkal operáló csúcspont pedig olyan erővel lökte át az egyre hangosabb közönséget a 2022-es Skinty Fia egyik leglendületesebb számába (Jackie Down The Line), hogy egyértelművé vált, nem nagyon lesz megállás. A koncert első dalai közben az is kiderült, hogy ha a helyszíni infrastruktúra többi elemének színvonala nem is, a hangtechnika minősége kétségtelenül alkalmas a nagy nemzetközi produkciók fogadására. A zenekar viszonylag sűrű, olykor egyenesen zavaros hangképe, az összes létező effekten átküldött gitárokra, valamint az analóg berendezések gyakori gerjedésére is építő alapok nem fogtak ki a keverésen, minden hangszer tökéletesen és érthetően szólt, ahogy az ének is megtalálta stabil helyét a zene szövetében.
Bár az FDC éppen zajló turnéja során váltakoznak az önálló fellépések és a fesztiválos koncertek, a zenekar formája most egyértelműen erősebb, mint tavaly augusztusban. Grian ezúttal is napszemüvegben és egy kicsit megnyúlt pulcsiban állt a színpadra, de a harmadik szám környékén már levette a napszemüveget, és bátran kezdett kapcsolatot teremteni a lelkes első sorokban álló rajongókkal. Nem sokkal később pedig szinte minden dal közben bejárta a színpad peremét, miközben a mély basszusokra ki-kilépve fokozta a közönség izgalmát.
A műsor alapját természetesen a legfrissebb album, a Romance anyaga képezte, hiszen tíz dal csendült fel róla, köztük kettő (Before You I Just Forget, It's Amazing To Be Young) kizárólag az idei tavasszal megjelent deluxe kiadásban hallható. A közönség viszont mindezt ugyanolyan lelkesedéssel fogadta, mint a korai, nyersebb számokat (Big, Boys in the Better Land) vagy az Írországnak szentelt keserédes ódát, az I Love You-t, amelyet a visszataps utánra időzítettek. A dalok közötti párbeszédet a zenekar tagjai nem erőltették, csupán néhány "Free Palestine!" kiáltásra futotta, a rövid szünetek legnagyobb része gitárcserével telt. Az este hangulatához jól illeszkedett ez a kissé flegmatikus stílus, ami inkább elegáns távolságtartásnak tűnt, mintsem kényszeres barátkozásnak. Ez nem is meglepő, hiszen az FDC dalszövegeiben gyakran megjelenő James Joyce óta tudjuk, hogy a dubliniak meglehetősen zárkózott természetűek.
