A kalaposok kora talán nem múlt el végleg, vagy lehet, hogy éppen most kezd újraéledni?
Az "Alice Csodaországban" című mese adaptációk egyik emblematikus szereplője az őrült kalapos, aki nemcsak a történet szórakoztató elemét képezi, hanem egy mélyebb kulturális utalást is hordoz. Lewis Carroll karaktere nem véletlenül viseli ezt a jelzőt; a XIX. és XX. század fordulóján a kalapkészítők világa valóban tele volt különc egyéniségekkel, akiknek mestersége a használt vegyi anyagok miatt több mint furcsaságokat szült. Bár sokan azt gondolják, hogy a kalapos mesterség már a múlté, és a fejdíszkészítés már nem számít élő szakmának, egy különleges tehetség, Farkas Zsófi révén beléphetünk ennek a művészetnek a varázslatos világába. Zsófi nem csupán a kalapkészítést űzi, hanem szenvedélyesen formálja és újraértelmezi a hagyományos technikákat, így élő bizonyíték arra, hogy a kalapok művészete továbbra is virágzik, és a kreativitás határtalan.
Zsófira viszont nem jellemző, hogy szédülten rohangálna a világban, inkább nagyon is motivált és összeszedett. Talán azért, mert ma már nem annyira veszélyes pálya ez, illetve Zsófi nagy kitérővel jutott el idáig, és nagyra értékeli különleges foglalkozása elsajátításának minden pillanatát. Amikor cilindereket, vagy tüllrózsákat gyárt színházi előadásokhoz, azt figyelni is nagy élmény, hát még vele együtt csinálni, egy workshopon. Mert tanítja is időnként.
Csak viselni nem szokta. De miért is van ez így? Ezt és még sok más érdekes részletet megosztott velünk a beszélgetés folyamán.
Mióta vált a ruházat és az öltözködés számodra fontos tényezővé? Mikor kezdted el felfedezni, hogy a viseleted kifejezheti a személyiségedet és stílusodat?
Nem is tudom, hogy számomra volt-e fontosabb ez az élmény, vagy inkább anyámnak, aki valahogy megérezte, hogy ez a világ igazán vonz. Nem mondanám, hogy teljesen elkötelezett voltam, de gyerekkoromban sokat látogattunk az Operába és a színházakba, így ezek a helyek szerves részévé váltak az életemnek. Ezért valahogy magától értetődőnek tűnt, hogy a művészetek iránti érdeklődésem kibontakozik. A "kisképzőbe" (Képző- és Iparművészeti Szakgimnázium) jártam középiskolába, és emlékeim szerint elég kreatív ötleteim voltak, amelyekre büszke lehettem.
Az érettségi feladatom során a jelmez, maszk és fejdísz tervezésére esett a választásom Shakespeare „Szentivánéji álom” című művéhez. Ezt követően felvételire mentem a Képzőművészeti Főiskolára (jelenleg egyetem), hogy a látványtervező szakra jelentkezzek, de sajnos nem sikerült a felvételi. Így inkább a munka világában kezdtem el boldogulni. A televízió világába léptem, ahol öltöztetőként és ifjúsági műsorokban ruhafelelősként dolgoztam, hogy közel kerülhessek a ruhák és jelmezek tervezőihez. Később modellként folytattam a pályafutásomat, ami remek jövedelmet biztosított számomra, ráadásul nem kellett nehéz zsákokat cipelni.
Hol kezdted a manöken életet és meddig tartott?
Vámos Magda, a magyar divat világának ikonikus alakja – aki nemcsak divattervezőként, hanem újságíróként és a divatbemutatók lebonyolítójának is nagy hírnévnek örvendett, ráadásul a Magyar Divat Szövetség örökös elnöke is volt – egy esemény során odalépett hozzám. Kérdőn nézett rám, és felvetette, hogy lenne kedvem modellkedni. Én pedig nem haboztam, és lelkesen válaszoltam: „Dehogy is nem!” A pénzösszeg, amit a hétvégi bemutatóért felajánlottak, olyan mértékben meghaladta a havi keresetemet, amit a Magyar Televíziónál, a gyakorlati időm alatt kaptam.
A modellkedés mellett szorosan kötődött hozzám az alkotás is. Mindig is vágytam arra, hogy kifejezzem magam a művészet különböző formáiban. A jövőmet illetően több izgalmas tervem is van, amelyek lehetőséget nyújtanak arra, hogy a kreatív szenvedélyeimet tovább fejlesszem. Szeretnék például részt venni művészeti workshopokon, és saját projekteket indítani, amelyekben a modellkedés és az alkotás egyaránt szerepet játszik.
Nem, akkor mindent elengedtem. A munkám éppen annyira volt jelen az életemben, hogy jól érezzem magam. Inkább a bulizásra és arra fókuszáltam, hogy együtt éljek a gyermekem apjával, élvezve a pillanatokat. Ha nem úgy tekintenék azokra az évekre, hogy minden helyzet tartogat valami jót, talán azt mondanám, hogy csak elvesztegetett idő volt. De mivel sikerült kihámoznom belőlük olyan tapasztalatokat, amiket a mai napig hasznosítani tudok, most már úgy vélem, hogy értékes tanulságokkal gazdagodtam.