A tömeg lassan vándorol, a narratíva életre kel. | Demokrata

A cikk megosztásához kérjük, kattintson ide, vagy másolja ki ezt a linket, és küldje el emailben: https://demokrata.hu/kultura/a-kozonseg-setal-a-tortenet-el-1004647/

Aki jegyet vált a darabra, már az Örkény stúdiószínház kapujában érezheti, hogy ez az este különleges élményt ígér. A ruhatárnál egy szokatlan feladat várja: a vendégeknek különböző színű karszalagok közül kell választaniuk, majd az előtérben lévő munkatársak között keresniük azt, aki az adott színű zászlót tartja a kezében. Ez a személy lesz az est vezetője, aki végig kalauzolja őket a program során. Ezt követően a színpadon egy elektronikus zenei DJ várja az egybegyűlteket, és izgalmas információkat oszt meg: az előadás több helyszínen fog zajlani, és a látogatók élménye attól függ, milyen karszalagot választottak, azaz melyik csoportra kerültek. Az este tehát nem csupán egy színházi előadás, hanem egy interaktív utazás, ahol minden résztvevő saját kalandját élheti át.

A kék szín, amely közénk tartozik, elsőként az alagsor mélyére siet. Itt vár ránk Patkós Márton, egy külön erre a célra átalakított zugban, ahol csupán a legszükségesebb eszközök – és persze a kihelyezett székek – árulkodnak arról, hogy az üzemi tér most ideiglenesen színpaddá avanzsált.

Patkós, a mesélő, lazán elhelyezkedik a kanapén, mintha csak egy régi baráti összejövetelen lenne, és a hangulatot egy jó pohár sör és néhány ropogós chips teszi még barátságosabbá. „Na, figyeljetek csak! Van itt nekem egy sztorim, ami biztosan titeket is megfog!” - kezdi, miközben egy szem chipszet az ujjai között forgat. „Szóval, van nekünk egy főszereplőnk, Anyegin. Képzeljétek el, egy igazi életunt figura, akinek a sorsa olyan, mint egy hosszú, unalmas autóút - csak néha-néha akadhat valami izgalmas. A srác vidékről származik, és nemrégiben örökölt egy házat a nagybátyjától. Igen, tudjátok, az a klasszikus eset, amikor a családi kötelékek és a régi emlékek egyszer csak a nyakába szakadnak.” Patkós egy pillanatra megáll, és a közönség felé néz, hogy lássa, mennyire fogják fel a történetet. „Most pedig, ha van valaki, aki szívesen beugrana Lenszkij bőrébe, ne habozzon! Itt a helye mellettem!” - mondja, és széttárja karjait, jelezve, hogy a kanapé mellett van hely. Amint az önként jelentkező leül, Patkós folytatja: „Anyegin, ez a kissé céltalan hősünk, éppen most érkezett meg a vidéki házába, ahol a falak tele vannak emlékekkel, és a levegőben ott lebeg a múlt szelleme. De nem csak a ház várja őt, hanem egy rakás kérdés is - ki vagyok én, mit akarok, és miért is ragadtam meg itt, a semmi közepén?” Patkós kuncogva elgondolkodik, majd egy újabb chipset majszolva, a közönséghez fordul: „Na, mit gondoltok, mi fog történni? Anyegin találkozik a rég nem látott ismerőseivel, és talán még a sorsával is? Tartsatok velem, és nézzük meg együtt, hová vezet ez az út!”

A "kékek" ezt követően visszavonulnak a földszintre, majd kilépnek az utcára, és jobb kéz felé tartva eljutnak a Madách térre. Itt, a színház melletti lakóház emeletén találják magukat. A második jelenet ugyanis az Örkény gazdasági osztályának ad otthont, amely a munkaidő folyamán nap mint nap használt irodahelyiség.

A monitort hordozó íróasztal mögött Erdős Lili vár, hol a narrátor, hol Tatjána szerepét alakítva. A verses regény egyik legismertebb, ikonikus részét például egy apró kiegészítéssel ellátva kezdi: "Tatjána levele Anyeginnak... Anyeginnek?" Aztán bekapcsol egy hordozható hangszórót, bevonul az irodából nyíló mosdóhelyiségbe, hogy annak ajtaja mögött, zuhanyzás közben adja elő az elhíresült sorokat. A kisvártatva megérkező Anyegin, Ficza István először a közönség tagjait szólítja meg - elárulva, merre érdemes fordulniuk, hogy mindent jól lássanak -, majd a mosdó ajtajában kikosarazza az éppen kilépő Tatjánát.

A következő jelenet egy új irodahelyiségben bontakozik ki, évekkel később. Erdős Lili, immár férjes asszony, Tatjánaként ül az íróasztal mögött. A levegő tele van a felnőtté válás súlyával, amikor Ujvári Bors lép be a szobába, frissen zuhanyzottan, hogy jelezze: hajlandó elfogadni a lány szerelmét. De Tatjána már nem az a naiv és tapasztalatlan fiatal nő, akit egykor megismert. Most, felkészülten és magabiztosan, egészen más választ ad neki, mint amit a férfi szíve mélyén remél. Az új helyzet, a megélt évek és tapasztalatok tükrében a szavak súlya teljesen megváltozik, és a találkozásból egy váratlan, felnőtt párbeszéd bontakozik ki.

A csoportok visszatérnek a közös zárójelenetre a stúdiószínpadra, ahonnan másfél órával korábban indultak, miután végigjárták a számukra kijelölt útvonalat. Nem sokkal később a hat színész is megérkezik, hogy a DJ zenéjére közelebb lépjenek a közönséghez, és kifejezzék érzéseik mélységét, valamint szándékaik tisztaságát. Miközben figyelik a nézők reakcióit, felmerül a kérdés: mintha azt próbálnák megváltoztatni, hogy korábban viszonylag könnyedén elfordultak a boldogságra és a szerelemre nyíló lehetőségektől. Az igazi kérdés pedig az, hogy vajon mindez utólag helyrehozható-e?

Dohy Balázs rendezése új dimenziókat nyit meg az előadóművészetben, eltávolítva a színpadi előadások hagyományos kereteit, és lebontva a játék- és nézőtér közötti láthatatlan negyedik falat. Ahelyett, hogy egyetlen központi előadásra építene, annyi párhuzamos narratívát teremt, ahány csoportot alkot a közönség. Minden egyes variáns hűen tükrözi a verses regény történetét, így egyikkel sem marad hiányérzet a nézőben, azonban világosan látszik, hogy a teljes kép csak a különféle változatok megismerésével és megtekintésével áll össze.

A befogadó élmény gazdagságát nem csupán az adja, hogy az egyes jelenetek helyszíne csoportonként eltérő, hanem az is, hogy a színészek különböző szerepekben lépnek a közönség elé, amely szintén változó összetételű. Így tehát a koncepció megalkotása mellett a megvalósítás is jelentős kihívásokat rejtett, különös figyelmet igényelve a logisztikai részletekre és az összehangolt működésre. Az alkotók kreativitása és precizitása kulcsszerepet játszott abban, hogy a nézők élménye valóban egyedi és emlékezetes lehessen.

A színház nem színpadi tereiben szerzett benyomások éppen annyira beépülnek az előadás élmény- és ingervilágába, mint az utcáról származók. Például a gazdasági osztály polcain ülő "Nézőtér: tervek" feliratú iratgyűjtő papucsok vagy egy alacsony párkányra vackoló hajléktalan látványa.

Ráadásul a bemutató során a közönség egy váratlan közjáték tanúja is lehetett: Galgóczy Árpádné lépett a reflektorfénybe, hogy kifejezze háláját az alkotóknak, amiért az előadásban életre keltették egykori férje, Galgóczy Árpád műfordítását. Ez a pillanat különleges volt, hiszen eddig még soha nem adtak lehetőséget arra, hogy az ő munkáját ilyen formában bemutassák.

Akárhogy is nézzük, a néző a színpadi események szűk tereiben részesévé válik az előadásnak, és közvetlenül megtapasztalja, mennyire nehéz őszintén megnyilvánulni – legmélyebb érzéseinket felfedni – még a legintimebb közelségben is. Képzeljük el, mennyire bonyolult lehetett mindez a verses regény eredeti környezetében, a XIX. század távolságtartó arisztokrata és nagypolgári világában! Valószínűleg ez az egyik legfontosabb felismerés, amellyel a néző elhagyja a színpadot.

A szöveg egyedi átfogalmazásával az alábbi képet kapjuk: A különféle benyomások rögzítése mellett a kék csoportban kiemelkedő, hogy Patkós Márton narrátora nem titkolja, hogy a főszereplő iránti érzései nem éppen lelkesítőek. Erdős Lili, diáklányos bájával és törékenységével, lenyűgözően adja vissza a fiatal és tapasztalatlan Tatjána rajongását, valamint az önátadás iránti vágyát. Ficza István által megformált Anyegin lekezelő és önelégült, míg Ujvári Bors alakítása mintha Jim Morrison és az 1994-es A holló című film Eric Draven karakterének jellemzőit vegyítené a kikosarazott figura megjelenésében.

Aki érdeklődik afelől, hogy milyen élményt nyújt egy klasszikus mű, ha azt modern környezetben, mai öltözetben, kortárs zeneszámokkal ötvözve, "sétadrámaként" mutatják be, az Dohy Balázs rendezése révén igazán meggyőző választ találhat. Azok számára pedig, akik kifejezetten kedvelik az interaktív elemeket, ez a feldolgozás különösen vonzóvá válik; annyira, hogy elhatározzák, újra megtekintik – természetesen úgy, hogy a ruhatárban mindig más színű karszalagot választanak.