A Nagy Duett fojtogatóan kínos pillanatai és műsorszámai gyakran a szórakoztatás határvonalán egyensúlyoznak. Az előadók néha olyan helyzetekbe kerülnek, amelyek inkább szórakoztatóak, mintsem magával ragadóak, és a nézőknek gyakran kínos érzésük van, ami
Íme néhány különleges pillanat az emlékezetes showműsorból, amelynek láttán kívülállóként is úgy éreztük magunkat, mint egy zárlatos szovjet karácsonyfaizzó, aki hirtelen lángra kapott.
A nosztalgia és a három liter vodka-szóda varázsa felbecsülhetetlen hatással bír: ez a különös párosítás képes arra, hogy valaha gyűlölt dancefloor slágerekre is táncra perdüljünk a retródiszkó fényei alatt. Így történt ez a La Bouche ikonikus Be My Lover dalánál is. Ám ekkor tűnt fel Norbi, akinek döngő léptei és pár Buffalo-cipője olyan erővel hatottak, hogy a nosztalgia katicabogara a Nagy Duett színpadán azonnal összetört. Hősünk ráadásul ezúttal még önmagát is felülmúlta, hiszen egyetlen hangot sem kellett kiadnia ahhoz, hogy a dalban említett „lover” szót „lavórra” változtassa, így adva neki egyértelmű, új jelentést.
Bár tudományosan még nem nyert megerősítést, de váltig állítjuk: a Nagy Duett kitartó nézői eljutottak azon pontra, hogy szervezetük nem képes stresszhormonok termelésére. Ezért a szerkesztőknek újabb és újabb tömegpusztító fegyverekhez kell nyúlniuk, hogy műsor követői újfent megismerjék az extrém feszengés érzését. Ami minket illet: a Varga - Dictator (ex)álompár produkciójánál az sem okozott volna embert próbálóbb perceket, ha az általános iskolai anyák napján gerberának öltözve kényszerültünk volna tánckoreográfiát előadni a Szeress úgy is, ha rossz vagyok c. Jimmy-slágerre.
A műsor története során számos alkalommal tanúi lehettünk annak, milyen érzés, amikor egy közszereplő teljesen mentes a színpadi tehetség nyomásától, és mégis fergeteges produkciót nyújt. Különösen emlékezetes, amikor az ének- és tánctanárát váratlanul éri a „bombatalálat” az első óra közepén. E tekintetben talán a legkifejezőbb példa Hajdú Péter, aki ezúttal a 2010-es világbajnoki indulót adja elő Zoltán Erika közreműködésével. Noha az élményt nem a dalválasztás, hanem a produkció maga adja, a dalválasztásért mindenképpen jár a dicséret. A műsorvezető-producer ugyanis drámai és hiteles módon idézi meg a dél-afrikai közvetítések során népszerűvé vált vuvuzelát, miközben bemutatja annak lenyűgöző hangterjedelmét is.
Magyarország legnagyobb hangú veterán énekesének lenni legalább annyira áldásos, mint amennyire átok. Előre borítékolható, hogy a dalait széles körben feldolgozzák, és sajnos nem mindenki fogja ezt a megfelelő színvonalon tenni. Képzeljünk el egy helyzetet, ahol egyesek, mintha csak egy kedélybeteg páva hangján, próbálnák eladni a dalokat. Demjén Ferenc, a következő műsorszám fényében, joggal vágyakozhat vissza arra az időszakra, amikor a Honfoglalás legnagyobb slágereit aluljárós presszókban adták elő, ahol a közönség valószínűleg nem éppen a legjobb énekeseket hallgatta. Ők biztosan nem próbálkoztak volna a díszes produkciókkal, mint például a macska-díjas díszlet, és végképp nem zavarták volna meg műsoraikat egy szerencsétlen ló jelenlétével.
Vannak olyan, szinte bestiális mizantrópiával megáldott élelmiszerláncok és taxisofőrök, akiknek az a meggyőződése, hogy az utasokat és vásárlókat dohos, retró slágerekkel zúdítják el, amelyek dallamai még a legkifinomultabb agyakból is nehezen távolíthatók el, mintha egy zacskó lúgkővel próbálnánk tisztára mosni az emlékeket. Az ilyen dalok egyik tipikus példája a Szexepilem, amely valaha elengedhetetlen része volt minden házibulinak, ahol a hűtő szinte roskadozott a citromos sörök súlya alatt, és a társaság tagjai kicsapongó limbóversenybe kezdtek. Most azonban nem a dalválasztás, és még csak nem is a reggeliző bivalycsordák között fellelhető magyar Hulk baritonja az, ami a lobotómia gondolatát felveti bennünk. Sokkal inkább a koreográfia az, ami arra kényszerít minket, hogy győzködjük magunkat: semmi közünk az előadáshoz, így nincs okunk a szégyenérzetre.
