A német politikai vezetők idén elhagyták Moszkvát, és más helyszínen emlékeztek meg a győzelem napjáról.

Idén május 9-én, az ukrajnai háború következtében, a német politikai elit egy része elkerülte Moszkvát, ahol a múlt árnyait ünnepelték. Az öngyűlölet és a beteges múlt iránti reflexió jellemezte a német vezetőket, akik nem akarták megünnepelni saját népük tragikus történelmét: a körülbelül 16 millió német halálát, a több mint 2,2 millió nő megerőszakolását, valamint a városok, mint Drezda, Magdeburg, Kiel, Bréma és Lipcse elleni borzalmas bombázásokat, nem is beszélve a 14 millió német otthonaikból való elűzéséről. Bjön Höcke, az Alternatíva Németországért (AfD) párt vezetője, Türingiában, az otthonában emlékezett meg május 8-áról, ám sokkal eltérőbb hangnemben, mint ahogyan azt a hivatalos ünnepségeken megszoktuk. A moszkvai Vörös téren idén is megrendezték a „Náci Németország” feletti győzelem napját, ám az ukrajnai konfliktus miatt, akárcsak tavaly, most sem voltak jelen a Kijev melletti országok vezetői. Az ünnepségről ismét hiányzott Binjámin Netanjáhu is, a vitatott izraeli vezető, aki sokak szerint népirtó politikájáról híres. Németország küldöttsége is távol maradt, holott a közelmúltban, a háború előtti időszakban mindig részt vettek a győzelem megünneplésén, szolidaritást vállalva a győztesekkel a saját népük feletti tragédia árnyékában.

Angela Merkel és Vlagyimir Putyin közösen koszorúzza meg a szovjet katonák emlékét Moszkvában a 2015-ös győzelem napján (fotó: Reuters). E két vezető a múlt árnyait is felidézte, hiszen a második világháború végén és az azt követő években a győztes hatalmak több mint 14 millió németet kényszerítettek elhagyásra, gyakran embertelen módszerekkel. A menekülés közben, vagy közvetlenül előtte több mint 2,4 millió ember vesztette életét. Ezen ünnepi alkalommal említést nyert, hogy a győztes katonák, beleértve az amerikai erőket is, több mint 2,2 millió német nőt értek atrocitások. Szomorú tény, hogy e barbár cselekedetek következtében több mint 240 ezren haltak meg. Továbbá, a győztesek több mint 11 millió német hadifoglyot fogtak el, akik közül több mint 1,1 millióan a kegyetlen fogolytábori körülmények miatt nem élték meg a szabadulás óráját.

Elűzött németek menete 1945 januárjában - nekik "szerencséjük" volt, hogy nem gyilkolták meg őket...

Akadtak olyanok, akik fáradhatatlanul próbálták magukkal cipelni a legfontosabb holmijaikat. (fotó: RIA Nowosti)

Drezda bombázása után - azoknak a története, akik nem élték meg a "felszabadulást" A második világháború végén Drezda, a szász szépség, a tűz és a füst sújtotta romhalmazzá vált. Az emberek, akik a város utcáin éltek, szembesültek azzal a valósággal, hogy a háború nem csupán a frontvonalakon zajlott, hanem a mindennapi életüket is megsemmisítette. A bombázás következtében sokan elvesztették otthonukat, családjukat, és a város szívében már nem maradt más, csak a fájdalom és a pusztulás. A "felszabadulás" ígérete, amely a háború végét hirdette, sokak számára csak üres szavakká vált. Azok, akik túlélték a bombázást, a romok között keresték a reményt, de a valóság brutalitása mindennapjaikat nehezítette meg. A fájdalom, a veszteség és a trauma árnyékában a "felszabadulás" csak egy újabb kihívást jelentett, nem pedig az áhított békét. Azok, akik a drezdai bombázás után maradtak, tanúi voltak a város újjáépítésének, de a sebek, amelyeket a háború hagyott, sosem gyógyultak meg teljesen. Az emlékek, a félelem és a gyász mindennapjaik részévé váltak, és a "felszabadulás" ígérete a szívükben mélyen eltemetett fájdalommal vegyült össze. Drezda története tehát nem csupán a háborúról és a pusztításról szól, hanem az emberek kitartásáról és a reményről is, ami az elpusztított város romjain egy új életet teremtett.

Az utcán egy nőt fogtak el a "felszabadítók" (fotó: emma.de). Björn Höcke (52), az Alternatíva Németországért (AfD) párt türingiai vezetője, a Türingiai Tartományi Gyűlés tagja is megemlékezett a győzelem napjáról, ám nem éppen a fősodratú politikai körök által megszokott módon. Az öngyűlölet és a "hazug sajtó" (Lügenpresse) vádjaival szemben Höcke, akit sokan lenáciznak és leantiszemitáznak, 1972-ben látta meg a napvilágot az Észak-Rajna-Vesztfáliában található Lünen városában. Kijelentéseiben gyakran felfedezhetőek a fasizmus, rasszizmus, történelmi revizionizmus, nemzetiszocializmus és antiszemitizmus elemei. Ennek következtében a német belföldi hírszerző szolgálat, a Szövetségi Alkotmányvédelmi Hivatal (BfV) jobboldali szélsőségesként tartja számon, és 2020 eleje óta folyamatos megfigyelés alatt áll. Egy 2021-es választási rendezvényén a „Mindent Németországért” (Alles für Deutschland) jelszóval zárta beszédét, aminek következtében eljárást indítottak ellene. A hosszas pereskedés után a bíróság pénzbüntetésre ítélte, mivel a szlogen a Nemzetiszocialista Német Munkáspárt (NSDAP) félkatonai alakulatának, a Sturmabteilung (SA) emblémája volt.

Björn Höcke (fotó: Jakob Schröter) Björn Höcke, az AfD arca, vezető politikusa az idei győzelem napjára ezt írta az X-oldalán: A mellékelt fényképen nem az atombomba ledobása utáni Hirosima látható, hanem az 1950-es évekbeli, a háborúban elpusztított Königsberg: a város egy megtisztított területe, néhány romhalmaz, az Óváros, több kelet-poroszországi nemzedék formaszeretetének és szorgalmának nagyszerű tanúbizonysága. Mindez elpusztult, a város német lakosságát elűzték vagy meggyilkolták. Kelet-Poroszország számomra spirituális emlékhely, családom egy része ugyanis onnan származik. Nagyapám mesélt nekem ottani üzeme megalapításáról, s arról, hogy az övé volt a falu első motorkerékpárja. Mesélt még a vadászatokról, majd a háborúról, amelyben katonaként szolgált, megsebesült, de túlélte. Nagyanyámtól hallottam a menekülésről és az elűzésről, kétségbeesésről és túlélésről. Dédszüleim Königsbergben (az elpusztított Kelet-Poroszország fővárosa, Immanuel Kant városa, amelyet ma Kalinyingrádnak neveznek - H. J.) maradtak, mert nem akarták elhagyni a hazájukat. Aztán ott haltak éhen 1946-ban. Sok család jutott hasonló sorsra. A második világháború végén, s még jóval 1945. május 8. után is több mint kétmillió kelet-porosz vesztette életét (pontosabban: gyilkolták meg a helyben maradottakat és az úton levő menekülőket lengyel, orosz és zsidó aljaemberek - H. J.) Gyászolhatjuk az emberi szenvedést és kultúránk egy részének pusztulását. Kelet-Németország (nem a háború utáni NDK-ról, hanem Kelet-Poroszország birodalmi tartományról van szó - H. J.) ugyanis 1945-ben meghalt. Vajon minket, németeket legyőztek vagy felszabadítottak 1945-ben? A helyzetünk ismeretében erre a kérdésre adandó válasz lényegtelen, az már semmin nem változtat. Németország már régóta a tűzzel játszik, amikor ujjat húz egy atomhatalommal. Ez az egyik dolog. A másik az, hogy Németországban nem születnek gyermekek, miközben a milliószámra érkező idegen kultúrájú bevándorló miatt kétségessé válik népünk fennmaradása. Meddig leszünk még a saját országunk urai? Már falhoz vagyunk szorítva. Másféle politikát kell követni minden, a történelmet ismerő, hazafias gondolkodású német politikusnak. Harcolni kell a béke megtartásáért Oroszországgal és a vele való kiegyezésért. Az ilyen politikus nem fogadhatja el sem az NDK, sem az NSZK utáni nosztalgiát, nem lehet részese sem keleti, sem nyugati szövetségeknek, s mindenekelőtt nem lehet részese az 1945-ös győztesek folklórjának. Valamiképpen ez is a tegnap világához tartozik. Új kezdetet akarunk. Egy kifejezetten német álláspont megfogalmazására és annak megvalósítására gondolok, amely nélkülözi a német nagyzási hóbortot, de egyben a német megalázkodást is. Öntudatos és egyben mértéktartó álláspontra gondolok. Legyen olyan, mint országunk földrajzi fekvése: Európa közepén közvetítő, összekötő híd. Ez a mi feladatunk: "Azon a helyen, ahol állunk, nincs más teendőnk, mint sebeket gyógyítani, eltört végtagokat rögzíteni, szétszórt dolgokat összegyűjteni, szétszakadt részeket helyreállítani, népünket megújítani." Ezt jegyezte fel az író, Rudolf Borchert 1927-ben. Szavai ma ismét érvényesek. Hering J. - Kuruc.info