„A születésnapom 80 éve kettős ünnep: egy új élet kezdete és a múlt emlékezete. Ez a nap számomra nem csupán a születésem évfordulója, hanem egy lehetőség arra, hogy emlékezzek mindarra, amit átéltünk, és hogy tisztelegjek azok előtt, akik nem voltak ilye
Hoffmann Varga Juditnak 1944-45-től minden születésnapja különleges. Az első transzportokkal deportálták családjával Nagykanizsáról. A 17. születésnapja már Auschwitzban érte 1944. május 5-én. Egy évvel később, négy koncentrációs tábort megjárva éppen a 18. születésnapján szabadult fel. Népes családjából csak ő maradt életben. A közel 98 éves Judit emlékei még nem fakulnak, az életkedve is töretlen, és továbbra is fontosnak tartja az emlékeztetést a holokausztra.
Hoffmann Varga Judit a két jelentős születésnapja közötti, megpróbáltatásokkal teli év eseményeit osztotta meg Sziklainé Lengyel Zsófiával, egy készülő könyv kapcsán. Most ebből a beszélgetésből idézünk egy érdekes részletet.
A szüleim Nagykanizsán textiláruházat működtettek, de a bátyám, Hoffmann Sándor és én Budapestre kerültünk, ahol a Zsidó Gimnázium ipari tagozatán folytattuk tanulmányainkat. Egy pesti család vendégei voltunk, ami új világot nyújtott számunkra. Az 1943-44-es tanév sok változást hozott az életembe. Sanyi bátyám sikeresen letette az érettségit, és hazatért, míg én 16 évesen egy másik családhoz költöztem. Az iskolánk is nehéz helyzetbe került, és ősszel már nem az Abonyi utcai épületben, hanem a Wesselényi utcában folytattuk a tanulást, egészen 1944 tavaszáig.
Március közepén éppen otthon tartózkodtam, amikor a szüleim 19-én, vasárnap reggel elkísértek a nagykanizsai vasútállomásra, hogy időben hazaérjek Budapestre. A Déli pályaudvarra való megérkezésemkor azonban megrázó látvány fogadott: a szürke egyenruhás katonák mindenütt ott voltak, az utakon pedig tankok vonultak. Egy velem utazó kanizsai bácsi azonnal tájékoztatott: "Bejöttek a németek!" A szívem tele volt aggodalommal, így másnap úgy döntöttem, visszafordulok Nagykanizsára.
Egyre súlyosabb korlátok nehezedtek ránk. Apám munkáját elvették, és az üzletét is bezárták. A házunkat csupán néhány órára hagyhattuk el naponta, mintha börtönben élnénk. Nekem kénytelen voltam átadni a szobámat egy hozzánk helyezett katonatisztnek és feleségének. Szüleim az összes értékünket – iratokat, könyveket és apám naplóit – bőröndbe gyűjtötték, majd megbízható ismerősökhöz vitték, hogy azok megőrizzék őket a bizonytalan jövő elől.
Április 27-én, hajnalban riadtunk fel a csendőrök dörömbölésére. Az egyikük, arcán komoly kifejezéssel, puskát irányzott apámra, és így szólt: "A magyar állam nevében letartóztatom önöket. Kérem, hagyják el a lakást; fél órán belül készüljenek fel az útra a legszükségesebb holmikkal." Gondolkodásra alig maradt időnk. Anyám irányította a helyzetet, utasításokat adott, hogy ki mit pakoljon össze, miközben mi meg feszülten gyűjtögettük a legfontosabb dolgainkat.
Fél óra múlva csendőri kísérettel vonultunk a zsinagóga felé, a nagykanizsai gettóba: anyám, apám, a bátyám, a 73 éves nagymama és én.
A gettóvá alakított imaházban nem maradhattunk sokáig. Pár nap elteltével marhavagonba zsúfoltak minket, és elindultunk egy ismeretlen cél felé. A nagymamánkat ott hagyták, de később megtudtam, hogy egy másik vonattal ő is ugyanoda érkezett, ahova mi. Miután két-három napot étlen-szomjan, bezárva töltöttünk, a vonat megállt, és az ajtókat hirtelen föltépték. Ott álltak előttünk német katonák, kutyákkal és botokkal felszerelkezve.
A férfiakat és a nőket messze elválasztották egymástól, mint a vihar előtti csendben egymástól távol eső fák. Édesanyámmal, magasra emelt kézzel, búcsút intettünk Sanyi bátyámnak és apámnak. Akkor még fogalmunk sem volt arról, hogy ez a búcsú örökre szól. Hirtelen egy magas, rangjelzésekkel ékesített katonatiszt – talán maga Mengele – lépett elénk, és mi, fogva egymás kezét, az édesanyámmal, akinek fiatalos bája és 43 éves vonzereje még mindig ragyogott, az "élők" sorába kerültünk. Az első auschwitzi napomon virradt rám a 17. születésnapom, és a világ, ahogy ismertem, egy pillanat alatt darabokra hullott.
Néhány nap múlva újabb válogatás várt ránk: anyám Auschwitzban maradt, míg engem és a legfiatalabb, legszorgalmasabb társaimat teherautóra raktak. Gleiwitzbe kerültünk, ahol egy üzem működött, ahol gázkormot állítottak elő, abból pedig hadijárművekhez szükséges gumitermékeket gyártottak. Szerencsére többen érkeztünk Nagykanizsáról, így a szolidaritásunk végig megmaradt, és folyamatosan támogattuk egymást. Három műszakban kőkemény fizikai munkát végeztünk egy elviselhetetlenül forró üzemben. Gondoskodnunk kellett az égők hőmérsékletének szabályozásáról, és az izzó melléktermékeket vödrökkel kellett elhordani, majd a padlóba süllyesztett csatornába önteni. A kemény munka ellenére alig kaptunk valamit enni, és szörnyen lesoványodtunk.
1945 januárjában aztán a németek kiürítették a gyárat, amelyet már erősen bombáztak a szövetségesek. Minket pár napi céltalan, hóban való gyaloglás után nyitott vagonokba tuszkoltak, és így utaztunk tíz napig. Nem tudtuk, hova megyünk. Olyan szorosan álltunk, mint a heringek, még a kezünket sem tudtuk fölemelni. Ez a közelség minden kellemetlensége ellenére életmentő volt az iszonyatos hidegben. Melegítettük egymást, miközben esett ránk a hó.
Egymás hátáról csipegettük le a pelyheket, így próbáltuk csillapítani a szomjunkat, mivel a tíz nap során sem ételt, sem italt nem kaptunk. Társaink közül többen kezdtek megőrülni. Néhányan a mozgó vagonból ugráltak ki, miközben az SS őrök utánuk lőttek, és sajnos akadt, akit el is találtak. Csak abban bízhattunk, hogy azok, akiknek sikerült megúszniuk a golyókat, valahol biztonságos menedékre leltek.
A vonat lassan begördült Ravensbrückbe, abba a hatalmas koncentrációs táborba, amelyről sokan csak suttogva beszéltek. Azok közül, akik még életben voltunk, végre kaptunk egy kis vizet és némi ennivalót, ami a mindennapokban már régóta luxusnak számított. Ravensbrück ekkor már "csak" gyűjtőtábor volt, ahol a remény és a félelem keveredett a levegőben. Nem dolgoztunk, csupán vegetáltunk a zsúfolt barakkokban, a körülmények szörnyűsége pedig minden nap egyre súlyosabbá vált. Mégis volt egy dolog, ami némi vigaszt nyújtott számunkra: többen közülünk újra rátaláltunk az édesanyánkra. Egyik nap, amikor a hangok a tábor zűrzavarából felcsendültek, ismerőseim kiabálni kezdtek: "Itt van az édesanyád!" Az a pillanat, amikor újra találkozhattam az Auschwitzból Ravensbrückbe hurcolt anyámmal, felülmúlta minden képzeletemet. A szívünkben feléledt a remény, és a fájdalom egy pillanatra háttérbe szorult, ahogy egymás karjaiba omlottunk.
Rövid idő elteltével új parancsot kaptunk, és néhány órás vonatozás után egy másik lágerben, Rechlinben találtuk magunkat. A munkatábor a település repülőgép-tesztelő központjának közvetlen közelében alakult ki, barakkokban. Nap mint nap gyalogoltunk a "munkahelyünkre", ahol óriási ágakat kellett felhasználunk a bombatámadások ellen védelmet nyújtó légelhárító ágyúk álcázásához. A hideg elviselhetetlen volt, szerszámok híján pedig csupasz, fagyos kezünkkel gyűjtöttük a gallyakat és lazítottuk a talajt. Az étkezésünk ugyan biztosítva volt, de az adagok rendkívül kicsik voltak, így az erőnk már a végsőkig csökkent.
Édesanyám annyira legyengült, hogy már a legegyszerűbb mozdulatok is nehezére estek, nemhogy a munkához való hozzáfogás. A betegek közé, a Revierbe, más néven gyengélkedőre küldték. Mivel nagyon vágytam arra, hogy a közelében lehessek, elhatároztam, hogy bátorságot gyűjtök, és felkeresem a lágerparancsnokot, hogy betegápolói feladatokat kérjek. Megdöbbenésemre ezt engedélyezték. Bár egy másik kórterembe osztottak be, rendszeresen találkozhattam anyámmal, aki még magánál volt, de sajnos egyre súlyosabb állapotba került.
Nem sokkal később egy ismeretlen figura futott felém, s azt mondta, hogy édesanyám hív. Amikor beléptem a szobába, azonnal megéreztem, hogy valami végzetes készülődik. "Ülj le!" – mondta, és egy pillanatra elcsuklott a hangja. "Én el fogok távozni ebből a világból, te pedig valószínűleg itt maradsz..." A búcsúja fájdalmában minden fontos részletet elmondott. Lediktálta, hogy a deportálás előtt melyik ismerősömnek mit kell átadnom, és elmagyarázta, hol találhatók a fontos tárgyaim, ha valaha hazaérkezem. Üzent édesapámnak is, majd lassan megfordult, és a fal felé nézett. Megfogtam a kezét, és éreztem a légzésének ritmusát, ahogy fokozatosan lelassult. Édesanyám Rechlinben hunyt el 1945. április 21-én.
Tíz nappal később az egész tábort kiürítették: fegyveres őrök mellett, lassú léptekkel indultunk el a táborból. A havas tájban bandukoltunk, miközben sorra dőltek el mellettünk a bajtársak, akik már nem bírták a folytatást. Napokig zötyögtünk, és egy este, amikor a viharos szél süvített körülöttünk, észrevettük, hogy a fegyveres kísérők száma egyre csökkent, míg végül szinte nyomtalanul eltűntek az éjszakában.
Addig a csillagos égbolt alatt töltöttük az éjszakáinkat, hogy már csak egy dologra vágytunk: egy kényelmes, fedett menedékre. Vállvetve egy kanizsai lánnyal úgy döntöttünk, hogy nekivágunk a felfedezésnek, és megpróbálunk bejutni egy mezőgazdasági épületbe. A parasztgazda kedvesen fogadott minket, és megengedte, hogy a pajtájában, a puha széna között húzzuk meg magunkat.
1945. május 5-én, a 18. születésnapomon ébredtünk, s a körülmények nem éppen a legkellemesebbek voltak: tetvesen, de mégis szabadon.
Hosszú és fáradságos utazás után, 1945. június 20-án végre megérkeztem Budapestre, a Nyugati pályaudvarra. Meglepetésemre az utcákon emberek sokasága sétált, és a városi élet lüktetése ugyanolyan élénk volt, mint a háború előtti időkben. Később visszatértem Nagykanizsára, de sajnos senkit sem találtam ott. A szombathelyi, zalaegerszegi és nagykanizsai rokonaim közül egyedül maradtam, csupán a budapesti nagynénémékhez tudtam eljutni, akik azonnal nyitották meg előttem az otthonukat.
Az ismerősöktől kapott bőröndben rejtőztek apám naplói, amelyekre akkoriban egyáltalán nem figyeltem. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél gyorsabban elfeledjem azt az évet, ami annyi fájdalmat hozott. Az évek során a füzetek csendben megmaradtak a könyvespolcomon, mígnem 2000-ben elérkezettnek láttam az időt, hogy életre keltsük őket. Édesapám, Hoffmann János feljegyzései a Ködkárpit - Egy zsidó polgár feljegyzései 1940-1944 című könyv formájában láttak napvilágot, amelyet 2001-ben adtunk ki lányommal, Julival, és unokáimmal, Groó Dianával és Judittal együtt, Feiszt György szombathelyi történész támogatásával. Ez a könyv már a második dédunokám kezébe is eljutott, így a családi örökség tovább él.
Hoffmann Varga Judit történetét a történetmentéssel foglalkozó Sziklainé Lengyel Zsófia, az Emlékezzünk és Emlékeztessünk Alapítvány, illetve az Igaz Emberekért Alapítvány önkéntese jegyezte le. A történet három epizódja más formában, de szerepel a kiadás előtt álló 88 történet '44-ből - Sűrített történelemkonzerv című könyvében.
-
