Balogh Rodrigó: Addig minden rendben van, amíg nem keveredünk össze ezekkel a fiatalokkal.

Magyar Péterék valahogy eljutottak az email-címéhez, és most már csak a levelek törlése maradt a feladata, hiszen soha nem élt a lehetőséggel, hogy bármelyik kormánnyal is kommunikáljon. Miért pont most kezdene el beszélgetni? Balogh Rodrigó húsz éve foglalkozik a cigányság kérdéseivel a színház világában, roma társulatot irányít, és cigány színházi fesztiválokat szervez. Különleges interjúnk következik.

Balogh Rodrigó immár közel két évtizede foglalkozik a cigányság kultúrájának és társadalmi helyzetének bemutatásával. 2007 óta a Független Színház, egy roma színtársulat alapítója és vezetője, ahol nemcsak a tehetségek felkarolására, hanem a hátrányos helyzetű térségekbe történő előadások eljuttatására is nagy hangsúlyt fektet. Ezen kívül ő az inspiráló Roma Hősök Nemzetközi Színházi Fesztivál szervezője is, amely idén már hetedik alkalommal kerül megrendezésre. A fesztivál május 7-én indult, és egészen 11-éig tart, bemutatva a roma színház gazdag és sokszínű világát. A rendezvény záróelőadása a svájci biológiai népirtásról szóló Mariella Mehr életét dolgozza fel, amelyet május 11-én, 19 órakor láthat a közönség az Eötvös10 művelődési házban.

A Roma Hősök fesztivál beharangozója a romák identitásának és büszkeségének hangsúlyozására szolgál. Az „hősökként” való megnevezés nem csupán a túlélésre utal, hanem arra is, hogy a roma közösség tagjai aktívan harcolnak a jogaikért, kultúrájuk megőrzéséért és a társadalmi igazságosságért. Ez a kifejezés erőt, kitartást és elkötelezettséget sugall, amely inspirálóan hat a közösség tagjaira, valamint segít lebontani a sztereotípiákat és előítéleteket. A hősökként való önmeghatározás lehetőséget ad arra, hogy a romák ne csupán áldozatokként, hanem aktív résztvevőkként és formálókként jelenjenek meg a társadalomban.

Balogh Rodrigó: Az elmúlt időszakban egy világjárvány sújtotta a társadalmat, amit sokan igencsak megszenvedtünk. De nem esett meg az, hogy feladjuk a harcot, és ahelyett, hogy a gyógyszergyárakban keressük a kenyerünket, továbbra is a hivatásunkra összpontosítottunk, mintha semmi sem történt volna. Ezt a kitartást igazán tiszteletre méltónak tartom. Ha pedig a cigány közösségek helyzetére tekintünk vissza, nem igazán van magyarázat arra, hogy miért vagyunk még mindig itt. De hát ez az emberi természet: amíg csak egy cseppnyi esély is marad a túlélésre, addig harcolunk.

Valóban mélyreható kérdés, hogy miért is vannak itt, hiszen semmi sem indokolja jelenlétüket.

B. R.: Jövőre választásokra készülhetünk, és sajnos, úgy tűnik, hogy ismét célkeresztbe kerülünk. Már említettem a COVID okozta nehézségeket, de nem szabad elfelejteni, hogy a magyar roma közösség számára a járvány bizonyos szempontból mégis hozott pozitívumokat. 2019 végén megszületett a gyöngyöspatai ítélet, amely rongyos kétmillió forintot ítélt meg roma embereknek – ez hivatalos bírósági döntés. Erre Orbán mit reagál? Kiáll a Parlament elé, és azt mondja, hogy ő itt gürcöl, míg mások csak kapják a pénzt, anélkül, hogy bármit tennének érte. 2020 tavaszán elindul egy konzultáció, ami lényegében arról szól, hogy szabad-e ingyen pénzt adni a cigányoknak. Nyilvánvaló, hogy ha a COVID nem terelte volna el a figyelmet, akkor céltáblává váltunk volna.

hvg.hu: 2025-ben leginkább az LMBTQ közösség van a kormány céltáblájában. A romák fellélegezhetnek?

B. R.: 2015-ben, a menekültválság idején is hasonló érzések fogalmazódtak meg: egy rövid időre fellélegezhettünk. De nem tudom, nem vagyok a kormányzati kommunikáció szakértője – ezt biztos jobban tudja Rogán –, de az a véleményem, hogy nem, nem lélegezhetünk fel. Senki sem élhet ezzel a lehetőséggel. Amíg a humánértelmiség vagy az LMBTQ közösség a célkeresztben áll, én is az leszek. Rám is sor fog kerülni, nem fogom megúszni.

A független színház világa is a változás szele alatt áll.

B. R.: Úgy érzem, hogy nem igazán van jelentősége a helyzetünknek. Olyanok vagyunk, mint a levegő ebben a rendszerben: súlytalanok és észrevétlenek. A létezésünk nem igazán számít. De addig is, amíg elkerülhetjük a kapcsolatot ezekkel a srácokkal, addig talán minden rendben van. Most éppen Magyar Péter zaklat, és úgy tűnik, valahogyan megszerezték az email-címem. Nem győzöm törölni a leveleiket. De végül is, nekem mindegy.

Soha nem voltam hajlandó kapcsolatba lépni a 2010 előtti kormányzattal, és az azt követőkkel sem, így hát miért éppen Magyar Péter csapatával tenném ezt?

Hogyan lehetne elérni, hogy valamelyikükkel párbeszédet kezdeményezzen?

B. R.: Nincs ilyen opció. Nem létezett, nem létezik és szerintem a jövőben sem fog létezni olyan kormányzat, amelyikkel szóba állnék.

hvg.hu: De ideális esetben, egy szinte utópisztikus országban nem az lenne a normális, hogy a színházak szóba állnak a kormánnyal, ami büszke és örül annak, hogy pénzt adhat az ország kultúráját felvirágoztató művészeknek?

B. R.: A Bush-kormányzat az iraki háborúk idején meg akarta emelni a Sundance filmfesztivál kormányzati támogatását, mire a teljes igazgatótanács azt mondta, kösz, nem, maradjon az eddigi 5 százalék, nem fogod itt te magad bevásárolni ebbe a rendszerbe. Volt gerinc és tartás. Fasza, ha a kormány ad pénzt valamire, de az csak a működés egy bizonyos százaléka legyen, és ettől a százaléktól nyíljanak meg más csapok is. Teljes katasztrófa, ha valaminek egyetlen támogatója van. Minél több lábon állsz, annál frankóbb a működésed jövője.

2017 óta tudatosan fókuszáltunk arra, hogy a Roma Hősök Fesztivál előadásait 4K felbontásban rögzítsük. A legtöbb színházi produkciónál már nem marad energia a minőségi felvételekre, így sok esetben olyan videók születnek, mintha valaki csak a telefonjával rögzítette volna az eseményeket. Amikor a COVID-19 világjárvány beköszöntött, és a felvételek jelentősége megnövekedett, mi már több mint húsz kiváló minőségű anyaggal rendelkeztünk, amit sikerült értékesítenünk az Egyesült Államokba. Ennek köszönhetően a európai roma színházak számára jelentős bevétel keletkezett, és nekünk is. 2021-ben ebből a forrásból vásároltuk meg a Füszit a Páva utcában, a város szívében. Takarékoskodtunk, és annyi pénzt gyűjtöttünk össze, hogy éppen olyan időszakban tudtunk függetlenedni, amikor mások nem tudtak semmit sem értékesíteni.

A Független Színház megélhetésének forrásai sokszínűek és változatosak. Az általuk előadott művek, a jegybevételek, valamint a különböző támogatások és pályázatok jelentik a pénzügyi alapot. Emellett a közönség elkötelezettsége és a helyi közösségek támogatása is kulcsszerepet játszik a színház működésében. Az önálló produkciók mellett a Független Színház gyakran keres partnerségeket más kulturális intézményekkel, ami új lehetőségeket teremt a fenntartására és fejlődésére. A közönség bevonása, közönségtalálkozók és workshopok szervezése szintén hozzájárul a színház életben tartásához, hiszen így a nézők nemcsak passzív résztvevők, hanem aktívan formálják a színház identitását és jövőjét.

B. R.: Nálunk mindig nagy volt a pénzügyi fegyelem. Ennek nagyon egyszerű oka van.

Az első előadásom megvalósításához egy OTP-kölcsön nyújtotta a szükséges anyagi hátteret.

Nem is sejtettem, hogy léteznek pályázatok! Fogalmam sem volt arról, hogy ki az az őrült, aki ingyen pénzt ad arra, hogy az álmainkat valóra váltsuk. A második produkcióm során viszont szóltak, hogy ilyen lehetőség létezik, így elkezdtem érdeklődni, hogy ez hogyan működik; addig csak szakszervezeti kölcsönből tudtam dolgozni, ami ugye nem éppen ajándék, hiszen vissza kellett fizetni. Aztán hirtelen elkezdtek érkezni a megkeresések, hogy én is adnék pénzt, meg én is. Egészen furcsa helyzet alakult ki!

Így kerültem a pályázati rendszer világába, de addigra már megvolt a piaci szemléletem, hiszen a pénzügyi nyomás nem tűrött halasztást: a produkciónak, még ha művészszínházi keretek között is zajlik, képesnek kell lennie visszatermelni a költségeit a bank felé. Ez a szemlélet azóta is végigkísérte a pályafutásomat. Emellett számunkra az EU támogatása is jelentős hátteret nyújt: közvetlenül Brüsszelből érkező források révén, főként együttműködések keretében dolgozunk. Európában rajtunk kívül tizenöt roma színház működik, akik nap mint nap folytatják a munkájukat, és velük való együttműködés nemcsak hasznos, hanem logikus is. Ezek az együttműködések alapvetően hozzájárulnak a fesztivál életben maradásához, és rengeteg örömteli munkát hoznak magukkal.

A munkánk nemcsak a fényűző, európai fesztiválok látványosságáról szól, hanem szoros figyelmet fordítunk a vidéki közösségek színházi ellátására is. A vidéki települések kulturális szempontból gyakran elhanyagoltak, és amikor végre elérkezik egy előadás, az általában városi témákat boncolgat, amelyek nem igazán rezonálnak a helyiekkel. Emlékszem egy konkrét esetre: egy faluban táboroztam, amikor meghívtak egy színházi produkciót. A közösség izgatottan várta az előadást, gőzerővel készültek, ízletes ételeket készítettek a színészek számára. Ám az előadás mégsem váltotta ki a várt lelkesedést; az emberek lassan, egyesével elkezdtek távozni. Az ő életük, élményeik és témáik egyáltalán nem tükröződtek a színpadon. Ekkor döntöttem el, hogy javaslom: hozzunk létre olyan előadásokat, amelyek valóban érdeklik a helyi közönséget. De honnan szerezzünk forrást? Az EU-tól. Így találtunk rá egy szerbiai és egy kolozsvári partnerszínházra, és közösen pályáztunk arra, hogy falusi témákat hozzunk el a falvakba. Itt, a Füsziben találkoztunk először, és napokon át beszélgettünk arról, hogy mi vonzhatná igazán a közönséget, és hogyan alakíthatnánk őket potenciális nézőkké a következő évtizedben.

A hátrányos helyzetű közösségek számára a játék és a szórakozás igazi kincset ér. Egy különleges élményben volt részünk Borsodban, egy olyan faluban, ahol a szomszédos települések anyái gyakran használták a falu nevét ijesztgetésre, mondván, hogy ha a gyerekek rosszak, oda kerülnek. Amikor elérkeztünk a szabadtéri előadásra, a település minden lakója összegyűlt – a kisgyerekektől kezdve az idősekig, mindenki ott volt, hogy együtt élvezzék a pillanat varázsát. A kétszáz fős közönség között olyan intenzív párbeszédek alakultak ki, hogy szinte vibrált a levegő. A shakespeare-i nézőtéren még flörtöltek is egymással, de ez senkit sem zavart, hiszen mindenki a közös élmény részesévé vált. Később, amikor visszatértünk, már zárt térben tartottuk az eseményt, de a felnőttek nem akartak lemaradni – ők is részt akartak venni, és a gyerekek mellett türelmetlenül várták, hogy belépjenek. Az ő lelkesedésük csak még inkább megmutatta, mennyire fontos számukra a közösségi élmény.

Dühükben ököllel zúzták szét az ablakot. Nem a barbárság vezérelte őket, hanem a kétségbeesés, amiért nem élvezhették az előadást.

Amikor harmadszorra mentünk vissza, már sikerült kinyittatnunk egy nagyobb helyet. Olyan némaság volt, hogy azt elképzelni nem lehet. A nézőtéren felsírt egy csecsemő, és az anyuka azonnal rohant ki vele. Volt abban az előadásban szó párkapcsolati erőszakról is; az előadás után pár héttel egy nő megkereste a helyi szociális szolgálatot, hogy hogyan lehet kilépni egy bántalmazó kapcsolatból. Mert ő az előadás előtt nem tudta, hogy ki lehet lépni, hogy van ilyen lehetőség, ha őt bántják. Egy közösséget lehet formálni, és a színház tök jó erre.

A Független Színház célja, hogy ennyire specifikus hatást gyakoroljon?

B. R.: Nem, ez csupán egy következmény, és nyilvánvaló, hogy nincs ilyen szintű befolyásunk. Viszont számos példát tudnék hozni arra, amikor valaki egy előadás után elkezd gondolkodni: "Jé, ez tényleg lehetséges?" Mert eddig sosem jutott eszébe. Úgy vélem, hogy a hátrányos helyzetű közösségekben – függetlenül attól, hogy romákról vagy másokról van szó – az a tragédia, hogy hiába áll rendelkezésre az információ, és hiába zúdul ránk a tudás minden irányból, a használata még mindig gyerekcipőben jár. Ráadásul sokszor nem is vagyunk tisztában a saját lehetőségeinkkel. A legszomorúbb, hogy sokan nem is tudják, hogy egyáltalán érdemes lenne keresniük ezeket a lehetőségeket. Ha csak egy kis fényt tudunk vinni a közösségek életébe, máris nagyot léptünk előre. Sokan például fogalmuk sincs arról, hogy miért is lenne fontos számukra a tanulás. Honnan is tudhatnák? Hogy olyanok legyenek, mint a szintén nehéz helyzetben lévő, elhanyagolt tanáraik?

Budapest szívében kik is alkotják a nézők táborát?

B. R.: A Füsziben a nézők körében körülbelül ötven százalék roma háttérrel rendelkezik – ez a helyzet tíz évvel ezelőtt még elképzelhetetlen volt. Azok a roma látogatók, akiket sikerül megszólítanunk, nemcsak nálunk keresnek színházi élményeket, hanem más helyszíneken, mint például az Örkény vagy a Radnóti is. A dolog ennyire egyszerű.

A színházak számára kiemelkedően fontos, hogy a roma közönség aránya növekedjen. Ez nem csupán a kulturális sokszínűség szempontjából lényeges, hanem a társadalmi integráció és a közönség bővítése érdekében is. A roma nézők bevonása új perspektívákat hozhat a színpadi előadásokba, gazdagítva ezzel a színházi élményt, és hozzájárulva a közös kulturális párbeszédhez. A színházaknak tehát érdemes olyan programokat és kezdeményezéseket indítaniuk, amelyek segítik a roma közönség megszólítását és aktív részvételét a művészeti életben.

B. R.: Amikor 2010 táján körülnéztem, hogy kivel lehetne társadalmi témákról színházat csinálni, nem találtam senkit, úgyhogy végül kineveltük őket, felnőtt több ösztöndíjas generáció a képzéseinken. Ugyanez volt a nézőkkel is a dolgunk: roma emberekről beszélünk az előadásainkban, akkor miért nem nézik ezt roma emberek? Eleinte egy kezemen meg tudtam számolni, hányan vannak a nézőtéren. Ezt nem akartuk elfogadni, és nem adtuk fel. Folyamatosan róluk beszéltünk a színpadon, egymás közt a közösségben meg a saját életünkről, olyan témákról is, mint hogy kit átkozott el az anyja, amikor, hogy tanulni tudjon, el kellett vinnie otthonról a pénzt. Hol máshol kapna vissza a néző ilyen történeteket, mint nálunk? Az ég adta világon semmi bajom nincs a budapesti művészszínházakkal, de ami azokon a színpadokon megjelenik, az köszönőviszonyban sincs azzal, amit mi átéltünk. Ezzel nincs is semmi baj, de mi arra törekszünk, hogy a nézők magukat lássák vissza. És ha ezt látják, onnantól jönni fognak.

Az OTP-kölcsönből készült első előadásának hátterében az a vágy állt, hogy valami igazán egyedit és személyeset hozzon létre. Az alkotás iránti szenvedély, valamint a saját ötletek megvalósításának lehetősége inspirálta arra, hogy ne csupán mások munkáira támaszkodjon, hanem a saját vízióját valósítsa meg. A saját projektek létrehozása nemcsak kreatív kihívást jelentett számára, hanem egyfajta önkifejezést is, amely lehetőséget adott arra, hogy a nézők számára is valós élményeket nyújtson.

B. R.: Hét évig voltam a kőszínházi struktúrában - öt évig a Budapesti Kamaraszínházban, két évig a Bárkán -, és elegem lett abból, ami ott volt. Igazából gyárakban dolgoztam, csak nem kefirt termeltem, hanem előadásokban vettem részt. Soha nem ültünk le egymással átbeszélni mondjuk az előadásban két ember viszonyát. Ezt a színházban elemző próbának hívják, egy van belőle és négy óra alatt véget ér, ennyi van mindenki viszonyrendszerének átbeszélésére. Köszi szépen. Azt éreztem, értem én, hogy termelni kell, de azért ebben van még. A Rendszerbontók című előadásunknak nyolc asztali próbája volt, mielőtt nekifutottunk volna a helyzeteknek. Belementünk nemcsak a karakterek, hanem a saját dolgainkba is, és ez látszott is a végeredményen. Sok van benne belőlünk.

Olyan műhelyre vágytam már régen, ahol valóban elmélyülhetek a munkában. Nyári Oszkár már elindította a Karavánt, és felkért, hogy foglalkozzak gyerekekkel. Ekkor éreztem, hogy végre megtaláltam a helyem. Az ember hajlamos azt hinni, hogy egy gyerekcsoport és egy professzionális művészeti közösség között óriási intellektuális szakadék húzódik – de ez egyáltalán nem így van.

hvg.hu: Érdekli a magyar színházat, hogy a roma közösség bármiféle kérdésével foglalkozzanak?

B. R.: Most, hogy Erdődi Kati lett a Trafó igazgatója, ő megkeresett minket egy együttműködési javaslattal, együtt hozunk majd létre minden évben egy-egy roma önreprezentációs előadást. De mondok valamit: a covid előtt 86 játszóhely volt Budapesten; 4 olyan volt, amelyik befogadta a Roma Hősök Fesztivált. A romaság a fejekben még mindig nem sikeres téma, sőt bukta, mint egészségügyről beszélni a színházban. Vannak témák, amik nem mennek át, mintha a nézők falat húznának maguk elé. Pedig ez nagyon nem kéne, hogy így legyen. Szerintem ha egy autoriter társadalomban elhallgatod, amit gondolsz, azzal segíted az autoritást.