**Egy alkotó három kalapban – Beszélgetés Sean Baker Oscar-díjas filmrendezővel** Sean Baker, a kortárs film egyik megkerülhetetlen alakja, nemcsak rendezőként, hanem forgatókönyvíróként és producerként is maradandót alkot. Az alábbi interjúban betekinté

Amikor Anorával együtt elnyerték Cannes-ban májusban az Arany Pálmát, úgy fogalmazott, hogy harminc éve várt erre a csodás pillanatra, amely élete legnagyobb álma volt. Most pedig már azt sem tudja, mit kezdjen magával, miután minden vágyát megvalósította. Valószínűleg az Oscar-kampány egy kicsit el fogja terelni a figyelmét.

Még mindig nem tudtam feldolgozni az eseményeket. Olyan érzésem van, mintha Cannes csak tegnap lett volna. Ahogy említetted, a film bemutatója és a kampányolás hatalmas figyelmet követelt. Mostanában azon töprengek, mi is következik ezután. Először is, teljesen el kell engednem az Anorát, mielőtt a jövőre tudnék koncentrálni. Az igazat megvallva, még mindig tanácstalan vagyok, hogy mit kezdjek az életemmel! Kicsit olyan, mintha egy egzisztenciális válságban lebegnék. Ugyanakkor csodálatos hónapokat tudhatok magam mögött; nem is sejtettem, hogy egy ilyen kampány mekkora súllyal és jelentőséggel bír. Tényleg lenyűgöző élmény volt.

Az Anora első fele olyan, mint romantikus álommese, hogy aztán a mű második fele egyre drámaibbá váljon. Feltételezem, ezt gondosan megtervezte.

Így van. Egyfajta rövidített romantikus vígjátékként építettük fel a film első ötven percét, szándékosan azért, hogy egy olyan Hamupipőke-történetet mutassunk, ahogy az a hollywoodi nagykönyvben meg van írva, hogy aztán mindent a feje tetejére állítsunk. A forgatókönyvben ezt mértani pontossággal megírtam. Megterveztem, hogy a montázsszerű, gyors tempójú stílussal indulunk, ezt pedig a zene használatával, és a fiatalos, energikus megközelítésében vágtam össze, hogy aztán hirtelen felcsendüljenek a dráma csendek és szünetek, és átváltsam filmnyelvet valós időbe, a vágás nélküli "erőszak" jelenetbe.

Bár a történet vonalvezetése hagyományos, klasszikus dramaturgiát követ, a kamerabeállítások és azok mozgása igazán különlegesek, mintha csak Sean Baker stílusát idéznék. Ez a megoldás arra utal, hogy a rendező mesterien "komponál", hiszen a vizuális elemek gondos megválogatása és a mozgások dinamikája egyedi hangulatot teremt, amely mélyebb kapcsolatot alakít ki a néző és a történet között. A rendező kreatív látásmódja révén a film nem csupán a cselekményre fókuszál, hanem a képi világ által is mesél, gazdagítva ezzel a narratívát.

Nos, ezeket mozgóképeknek nevezzük. Fontos, hogy mindig jelen legyen a dinamika, nem igaz? Drew Daniels, az operatőröm az Anora című filmnél, sokat diskuráltunk arról, hogy miként formáljuk meg a saját filmnyelvünket. Milyen stílusjegyeket csempésztünk bele? Rájöttünk, hogy a különböző technikák izgalmas keveredése jellemzi a munkánkat. Az elegánsan megkomponált, zárókamerás felvételektől kezdve a kézi kamerás mozgásokon át az állókamerás megoldásokig, sőt, még a helikopteres felvételekig is mindent felhasználtunk. Ezt a sokféleséget ötvöztük. Tudtuk, hogy amint a szereplők nekivágnak az útnak, amikor elhagyják a villalakást, hogy Ivánt keresik, a kamera szinte folyamatosan mozgásban van. Mindig azt szerettük volna, hogy előre haladjunk, miközben Ivánt keresve a nézőket is a karaktereink helyébe helyezzük, akik szintén részt vesznek ezen a felfedező úton. Örömmel tapasztalom, hogy ezt a mozgást nemcsak észlelik, hanem ha a nézők csak a hatását érzékelik, az is teljesen rendben van.

A Vörös rakétában az NSYNC Bye Bye Bye nótáját, az Anorában a Take That Greatest Day című nótáját használta a főcím alatt a főszereplő karakter jellemzésére. Elárulja a rajongása okát a fiú popbandák iránt?

Ó, hát egyszerűen el vagyok ragadtatva attól, ahogy a popdalok találkoznak a filmzene világával! Hamarosan mesélek a Take That-ről, de előbb hadd osszam meg veletek egy különleges történetet. A filmünk hangsávja valósággal életre kelt, tele volt olyan ikonikus dalokkal, amiket régóta szerettem volna hallani, és csodával határos módon mindegyiket sikerült megkaparintanunk. A választott dalok különösen népszerűek a sztriptíztáncosok között, és a táncosaink közül néhányan is bedobtak remek ötleteket, így egy igazán sokszínű és szórakoztató mix született. Most következik a csavar: a Take That dal, amit végül választottunk, nem is volt a kezdeti listánkon! A nyitó főcímet egy másik, nagy népszerűségnek örvendő popdalra koreografáltuk. Ez a dal óriási siker volt, de valamiért, amikor a vágási folyamatba érkeztünk, nem tudott harmóniában létezni a film világával. A feleségemmel és a produceremmel, Samantha Quan-nal kocsikáztunk, és eléggé elkeseredtünk, hiszen nem tudtuk, mivel tudnánk megoldani a helyzetet. Ekkor felvetettem: "Nincs valakinek egy dalja a legszebb napjáról?" Mert ez Anora legfontosabb pillanata. Samantha ránézett a Spotify-jára, és megemlítette, hogy van egy dal, a Take That-től, ami éppen ezt a hangulatot idézi: a Greatest Day. Lejátszottuk, és már az első hallgatás után elkezdtük dúdolni, azonnal beleszerettünk. Rájöttünk, hogy a dal világszerte hatalmas sláger volt, az Egyesült Királyságban épp a csúcsra jutott, de az Egyesült Államokban nem aratott osztatlan sikert, ezért nem hallottunk róla. Visszatérve haza, azonnal átkonvertáltuk a nyitócímet a régi dal helyett. Hihetetlen, de úgy működött, mintha kifejezetten a filmhez írták volna! Tehát a sok tervezés mellett néha a szerencse is képes csodákat tenni.

Természetesen! Az alkotási folyamat számomra mindig is egy különleges utazás volt. Minden filmem esetében én magam írom a forgatókönyvet, rendezem a jeleneteket és a vágási folyamat során is aktívan részt veszek. Ez a megközelítés lehetővé teszi számomra, hogy a történet minden egyes részletét teljes mértékben a saját elképzelésem szerint formáljam meg. A munkamódszerem alapja a mélyreható tervezés és a folyamatos kísérletezés. Mielőtt belevágnék a forgatásba, alaposan kidolgozom a karakterek háttértörténetét és a cselekmény ívét. Ezt követően a rendezés során igyekszem minél inkább igazodni a forgatókönyv szellemiségéhez, de mindig nyitott vagyok az improvizációra és az új ötletekre, amelyek a színészekkel való közös munkából születnek. A vágás fázisában pedig különösen fontos számomra, hogy a film ritmusa és hangulata tükrözze a kezdeti víziómat, ugyanakkor hagyja teret a felfedezésnek is. Így a végső eredmény mindig egyedi és személyes, hiszen minden lépésnél ott van a saját kezem nyoma. Az alkotás számomra nem csupán munka, hanem egy folyamatos tanulási és fejlődési folyamat is.

Az Anora esetében valóban egyedülálló módon egyesült a három szerepkör. Nem mintha bármikor is le tudtam volna venni az egyik "kalapomat" és felvenni a másikat; mindhárom szerepet egyszerre kellett magamon hordoznom, különösen a film egyes jeleneteinél. Például ott van a betöréses házi erőszak jelenet, amely huszonnyolc percnyi valós idejű feszültséget hordoz: a betolakodók behatolnak a házba, Ivan elszalad, míg Anora a férfiak fogságában marad. Az egészet előre megírtuk, és mindannyian tudtuk, hogy a párbeszédek kulcsfontosságúak, tele olyan sorokkal, amelyeket szívesen mondtam el. Lineáris sorrendben forgattunk, és néztük, ahogy a film életre kel, majd észrevettük, hogy itt-ott némi finomítás szükséges, hogy orvosoljuk a logikai zökkenőket vagy a kontinuitás hiányosságait. Nyolc napunkba telt, hogy ezt a jelenetet leforgassuk, én pedig éjszakánként újraírtam a szöveget, majd reggel bemutattam a stábnak, amely hála a nyitottságának, mindig támogatta az ötleteimet. Tudja, elég nagy kihívás egy színésztől, aki hosszú oldalakat tanult meg, hogy hirtelen újraértelmezze a dialógusokat a fejében. De a színészeim mindig egyetértettek abban, hogy a film elkészítése során teret kell adni a változtatásoknak. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy a kívánt áramlást elérjük. Az utómunka számomra mindig az írás harmadik fázisaként jelenik meg, ahogyan mondani szokás: az írás sosem ér véget. És ez nem mindig a szavak szintjén zajlik.

Az Oscar-díjátadó eseménye egy újabb mérföldkövet jelentett az Anora számára, ám Jancsó Dávid sajnos nem tudta elhozni a coveted arany szobrocskát.