Egy álom vége: egyetlen terület metamorfózisa rávilágíthat arra, mennyire átalakult Amerika pozíciója a globális színtéren.

A Közel-Kelet legtehetősebb országaival kapcsolatosan gyakran felmerül az a nézet, miszerint a gazdasági fejlődés és az életszínvonal növekedése elkerülhetetlenül magával hozza a demokratikus változásokat is a térségben. Az utóbbi időszakban azonban két figyelemre méltó példa azt mutatja, hogy ez a feltételezés korántsem állja meg a helyét, sőt, a korábbi kezdetleges demokratizálási kísérletek is csúfos kudarcot vallottak. Azok a látszólag jelentéktelen események, amelyek zajlanak, valójában mélyreható következményekkel járhatnak, és még inkább megszilárdíthatják a jelenlegi hatalmi struktúrákat. Az uralkodók mostanra gyakorlatilag teljesen immunissá váltak a külső kritikákra, így a hatalmuk továbbra is megkérdőjelezhetetlen marad.

A Közel-Kelet országai nem éppen a demokrácia zászlóvivőiként ismertek, és nem arról híresek, hogy kardot ragadva küzdenének a társadalom széles rétegeinek politikai részvételéért. Éppen ellenkezőleg, a hatalom gyakran igyekszik eltávolítani magától ezeket a törekvéseket, és az alulról jövő kezdeményezéseket rendszerint gyorsan elfojtja. Noha léteznek látszólag választáshoz kapcsolódó intézmények, ez önmagában még nem jelenti azt, hogy egy állam valóban demokratikus lenne. A három kontinens határvonalán elhelyezkedő régióban időről időre megnő az igény a választói akarat érvényesítésére; legutóbb 2012-ben, az arab tavasz idején tapasztalhattunk erre példát.

Bár voltak kisebb, átmeneti eredmények, a helyzet még mindig távol áll a kedvezőtől; sok helyen a demokráciához való hozzáállás egyenesen romlott.

Számos elmélet létezik, amelyek a demokrácia iránti igényt a jóléti és jövedelmi viszonyokkal kötik össze. Ezek az elméletek azt sugallják, hogy a növekvő jövedelmek hatására a társadalom értékrendje is átalakul, és a lakosság olyan mértékű nyomást gyakorol a politikai vezetésre, hogy az végül kénytelen engedményeket tenni, illetve több jogot biztosítani a polgárok számára. Az Arab-félszigeten található jóléti monarchiák példaértékűek lehettek volna erre a folyamatra, hiszen gazdag kőolaj- és földgázlelőhelyeik révén jelentős bevételekre tettek szert. Azonban a várt politikai nyitás elmaradt, az autokrata vezetők nem mutattak hajlandóságot a változtatásra, és a lakosság részéről is csupán szórványos igények merültek fel a rendszer radikális átalakítására. Ezt a helyzetet tükrözi az Economist Intelligence Unit (EIU) éves demokrácia indexe, amely a 2006 és 2023 közötti időszakot vizsgálva rávilágít a trendekre az Arab-félsziget jómódú országainak esetében.

Az EIU értékelése szerint, ha csupán a számok tükrét nézzük, a térség helyzete nem tűnik olyan vészesnek. Bahrein kivételével mindenhol javultak a mutatók, és a legmagasabb pontszámokat Katar és Kuvait kapták, éppen azok az államok, amelyekre az elemzés fókuszál. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy ezek az értékek még mindig nem tekinthetők kifejezetten jónak, hiszen a skála legmagasabb pontja a 10-es. Ebből a perspektívából inkább egy stagnáló tendencia rajzolódik ki.

A környező országok demokratikus fejlődése sem éppen kedvező fényben tűnt fel 2006 és 2023 között. Iránban a demokratikus index 2,9-ről 2-re esett vissza, míg Irakban a mutató 4-ről 2,9-re csökkent. Jordániában 3,9-ről 3-ra, Libanonban pedig 5,8-ról 3,6-ra zuhantak a számok. Ezen változások azt jelzik, hogy...

a térségi sikeres demokratizálódás példája sem lebeghet a helyiek szeme előtt pozitív mintaként, mivel ilyenre nem nagyon volt példa, éppen az ellenkezője történt.

Végül nem elhanyagolható megemlíteni, hogy az Egyesült Államok, mint a demokrácia védelmezője, jelentős mértékben csökkentette érdeklődését a Közel-Kelet iránt. Az ország fókusza egyre inkább Izrael köré összpontosult, különösen 2023 után. Ennek ellenére két ország mégis "demokratikus kísérleti laborként" funkcionált: Katar és Kuvait, amelyek különleges szerepet játszottak a régió politikai dinamikájában.

A demokrácia egy rendkívül izgalmas kérdést vet fel a Perzsa-öböl térségében, hiszen az uralkodó elit nem igazán mutatott hajlandóságot arra, hogy szélesre nyissa a kaput a lakosság számára a politikai kísérletek során.

a választások során a nők először szavazati jogot kaptak, és a jelöltlistán is szerepeltek, ezzel is megteremtve a lehetőséget, hogy a női politikai részvétel növekedjen az országban. Ez a lépés nem csupán a helyi közéletet formálta át, hanem a társadalmi normákat is, hiszen korábban a nők politikai szerepvállalása erősen korlátozott volt. A választások napján a választók izgatottan vártak, hogy hangot adjanak véleményüknek és választásaiknak, és a szavazás folyamata különösen fontos mérföldkő volt Katar demokratikus fejlődése szempontjából. A 2021-es választások nem csupán a Szúra Tanács összetételét alakították, hanem egyúttal a katari társadalom hangját is erősítették, amely egyre inkább részt kívánt venni a politikai döntéshozatalban.

kizárólag kétharmados többséggel lehetett dönteni bármiről, tehát ez azt eredményezte, hogy a megválasztott képviselőknek éppen nem lett meg a szükséges többségük.

A testület jogkörei három döntésre terjedtek ki: a költségvetést jóváhagyása, miniszterek munkáján ellenőrzése, valamint törvényjavaslatok készítése. Az azt követő években aztán viszonylagosan eseménytelen mederben mentek a dolgok, Katar a kafala, a labdarúgó világbajnokság, az LNG-kereskedelem és a Hamász-izraeli vitában játszott közvetítői szerepe miatt került figyelem középpontjába, a kezdetleges demokrácia szinte bagatellnek tűnt.

Az amerikai elnökválasztás árnyékában, 2024. november 5-én szinte csendben tartottak alkotmányos népszavazást Katarban. A választásra jogosultaknak arról kellett dönteniük, hogy módosítsák-e a 77. cikkelyt, amely a Szúra Tanács megválasztásáról rendelkezett. A részvételi arány nagyon magas volt, a szavazók 84 százaléka az urnákhoz járult, ahol 90,6 százalékkal megszavazták az alaptörvény változtatását. Maga az egész esemény kifejezetten paradox képet mutatott, ugyanis az emberek arról szavazhattak, hogy a jövőben szeretnének-e szavazni. Annak fényében is ellentmondásos a törekvés, hogy Tamím bin Hamád al-Tání katari emír azt a célt tűzte ki, hogy a katariakat jobban bevonja a döntéshozatalba.

Katarban a legutóbbi választások nyomán véget vetettek az eddigi kettős állampolgársági rendszernek, és számos szempontból egyenlőbb helyzetbe hozták a honosított állampolgárokat az őslakosokkal.

Érdekes mellékszál, hogy mindez éppen azzal járt, hogy közben mindenkitől megvonták a szavazás lehetőségét a Szúra Tanács tagjainak kijelölésére. A népszavazás más eredmények sorát is hozta, összesen 19 változtatásról dönthettek: 14 módosítást fogadtak el, 2 újat fogadtak el, valamint 3-at eltöröltek (ezek mindegyike a választás részleteit ecsetelte). Lényeges, hogy nem csupán annyi történt, hogy az "őshonos" csoporttól megvonták a jogokat, és ezzel lényegében azonos szintre kerültek a "honosítottakkal", hanem utóbbiak kaptak több új lehetőséget is a saját érdekeik képviseletére. Lehetnek miniszterek a kormányban és a jövőben továbbra is létező Szúra Tanácsba is bekerülhetnek, csak már nem választás útján, hanem az emír kinevezésével.

Tamím emír 2024. október 15-én intézett beszédet, amelyben arra hívta fel a figyelmet, hogy a testület fokozta a megosztottságot az országban, a családok és a törzsek képviselői egymással kezdtek el versengeni a Tanácsba jutásért, ez bontotta a nemzeti egységet. Az uralkodó szavai szerint a stabilitás előbbre való, mint a politikai reform. A döntést megelőző kampányban is azt hangsúlyozták, hogy a nemzeti egység érdekében kell megszavazni a jogok visszavágását. Ennek fényében tehát a demokrácia intézményrendszerére egyáltalán nem esélyként, sokkal inkább veszélyként tekintettek, ezért inkább gyorsan berekesztették a rövid életű demokratikus kísérletet. Döntésükhöz egy közeli példa, Kuvait esete nyújthatta a muníciót.

Kuvait esete valóban figyelemre méltó, mivel nem csupán egy átmeneti demokratikus periódusról van szó az ország történetében, hanem a korlátozott demokrácia mélyen beágyazódik a nemzeti identitásba. A szakértők között folyamatosan zajlanak a diskurzusok arról, hogy mely tényezők játszottak szerepet a liberálisabb hozzáállás kialakulásában. Valószínű, hogy az erős kereskedőréteg és a külső fenyegetések együttes hatása jelentős mértékben hozzájárult a kezdetleges plurális intézményrendszer létrejöttéhez. Kuvait 1961-es függetlenségét követően az alkotmányba is beépítették a demokratikus elemeket, és megalakult a nemzetgyűlés, amelynek 65 tagjából 50-et közvetlenül az állampolgárok választottak meg. A képviselő-testület széleskörű jogkörökkel rendelkezett, többek között lehetőségük volt bizalmatlansági szavazást indítani a miniszterek ellen, ami számos tisztségviselő lemondásához vezetett.

Az 1960-as évektől kezdve 4 éves ciklusokra megválasztották a nemzetgyűlést, de ez a rend már 1976-ban felbomlott, amikor III. Szabáh négy évre felfüggesztette a testületet.

Az eset 10 évvel később megismétlődött, 1986-ban III. Dzsáber emír döntött ugyanígy. Az országban a kezdetleges demokratikus rendszert lényegében az öbölháború segített stabilizálni. A hatalmát féltő emír ugyanis azzal szerette volna megerősíteni a helyzetét a lakosság előtt, hogy visszaállította a korábbi rendszert, a parlament működése ráadásul a nagyhatalmi érdekeknek is megfelelt. A térségben a legerősebb katonai hatalomnak számító és

Az Egyesült Államok, mint a demokrácia védelmezőjeként, jelentős szövetséget alakított ki Kuvaittal, amely révén még inkább kiemelkedett a nemzetközi porondon.

Az iraki invázió utáni időszakban a képviselő-testület újra működésnek indult, de ez egyáltalán nem volt zavartalan. Mivel az emírnek joga van ahhoz, hogy egyoldalúan feloszlassa a testületet saját döntése alapján, ezzel elég gyakran élt is. Különösen akkor kellett újra választásokat kiírni, amikor a parlament bizalmatlansági szavazásán nem ment át valamelyik kulcsfontosságú miniszter, különösen a vezető családot érintő kritikák esetén élt a jogával. Az állandó feloszlatások azt eredményezték, hogy az elmúlt három és fél évtizedben mindössze két olyan ciklus volt, amely képes volt maradéktalanul kitölteni a megbízatását.

A helyzet tovább bonyolódott, mivel a képviselők közötti versengés leginkább a saját támogatóik érdekeit szolgálta. Ez a gyakorlat főként abban mutatkozott meg, hogy az állami vagyonelosztás során próbálták meg maximalizálni a kedvezményeket a választóik számára. A rendszer lényege abban állt, hogy az állam nyersanyagokból származó bevételeit figyelemmel kísérte, és cserébe ezeket a jövedelmeket a lakosság felé irányította támogatások és magas bérek formájában. Eközben a kuvaiti gazdaság szerkezetváltásáról szóló tervek gyakran kritikát kaptak, amely a megvalósíthatóságukat kérdőjelezte meg. A folyamatos belső viták következményeként az 1960-as években még a térség éllovasának számító ország mára jelentős visszaesést szenvedett el, mivel a szükséges modernizációs intézkedések végrehajtása rendre elmaradt. A helyzet olyan feszültté vált, hogy 2024. május 10-én Misál emír, aki alig fél éve töltötte be hivatalát, a legutóbbi áprilisi választás után harmadszor is kénytelen volt felfüggeszteni a nemzetgyűlés működését. Az ígéretek szerint ez a felfüggesztés négy évig fog tartani, ez idő alatt pedig végre megvalósítják a szükséges reformokat. Érdekes módon a nemzetközi közösség reakciója elmaradt, még a Fehér Ház is csendesen tudomásul vette a döntést.

Egy másik szempont, hogy Kuvait, amely hosszú ideje súlyos szerkezeti kihívásokkal néz szembe, vajon tényleg képes lesz-e megvalósítani az ígért fejlesztési programot.

A kilátások nem túl rózsásak, mivel sok évnyi lemaradást kellene behoznia az országnak, miközben nagyon a jóléti kiadásokat sem vághatják meg, mivel az általános elégedetlenséghez vezetne. Bár a köztudatban az a kép él, hogy ezekben az országokban az olajbevételek miatt gyakorlatilag végtelen pénz áll rendelkezésre, a valóság ennél összetettebb. A helyi állampolgároknak még jó darabig biztosan nem kell aggódnia a hónap végén a megélhetés miatt, viszont a kormánynak már inkább afelé kell fordulnia, hogy a jóléti helyzet megtartása érdekében a szénhidrogének helyett új gazdasági ágazatokra helyezi a jövőt. Erre most minden felhatalmazást magukhoz ragadtak anélkül, hogy a társadalom, vagy a szövetségesei komolyabb kritikát fogalmaztak volna meg. A reformok átfutása akár évtizedeket is igénybe vehet, ez pedig az emírbe vetett bizalom megremegésével fenyeget, különösen, hogy már a 85. életévét tapossa.

Kuvaitban a múlt eseményei figyelmeztető jelként szolgálhatnak az emír számára, hiszen az ország már korábban is hasonló turbulenciákkal nézett szembe. 1976-ban és 1986-ban a gazdaság jelentős nehézségekkel küszködött, ami miatt a parlament felfüggesztésére került sor. Akkor a demokratikus "szünetek" nem hoztak eredményt, és a tervezett reformok végrehajtása elmaradt. A jelenlegi helyzet azonban még bonyolultabb, hiszen sürgősen kellene megoldani számos, mélyen gyökerező problémát, amelyek döntő többsége nem a nemzetgyűlésből ered.

A két apró ország példája akár kedvező hatással is lehetett volna a térség demokratikus fejlődésére, de ennek éppen az ellenkezője valósult meg. Jelenleg szinte minden helyi autokrácia számára rendelkezésre áll két olyan példa, amelyre hivatkozhat, ha valaki számon kérné a választások hiányát. A helyzet azonban egyre inkább stagnál, mivel az Egyesült Államok eddigi nyomása a térségben csökkent, ami jól tükröződik a kuvaiti események alakulásában is. Katarban a rövid életű kísérlet végeztével radikális döntést hoztak: az alkotmányból teljesen eltüntették az ehhez kapcsolódó passzusokat, ezzel lényegében lezárták ezt a fejezetet a politikai történelemben.

Az Öbölmonarchiák példái világosan rávilágítanak arra, hogy a gazdasági jólét önállóan nem elegendő a demokrácia kialakulásához; ehhez számos egyéb tényező is elengedhetetlen.

A lépések önállóan talán nem hordoznak különösebb jelentőséget, de mögöttük rejlenek az Egyesült Államok Közel-Kelet iránti elköteleződésének esetleges gyengülésének jelei, valamint a demokráciával kapcsolatos aggályok. Ez a tendencia pedig komoly politikai átrendeződéseket generálhat a térségben.