Egy (majdnem) eltékozolt élet Az élet olyan, mint egy festmény, amelynek színeit néha elmosódott ecsetvonásokkal adják hozzá. Mindannyiunknak megvan a saját története, és az én történetem sem mentes a hibáktól és a kihagyott lehetőségektől. Olyan érzés,

Az éjszaka csendjét csak az óra kattogása törte meg a laborban. Bálint a billentyűzet felett görnyedt, szemei karikásak voltak az álmatlanságtól. Egy egész élet munkája összpontosult az előtte lévő szerkezetben: egy időkapu, amely - ha minden számítás helyes volt - lehetőséget adott arra, hogy valaki átlépjen a múltba vagy a jövőbe.

Bálint mély levegőt vett, és megérintette a karjára rögzített vezérlőt. A gép zümmögni kezdett, a fények villogtak, majd hirtelen megremegett körülötte a tér. Az utolsó, amit látott, az asztalán fekvő régi fotó volt, egy nő mosolygott rajta. Katalin.

A következő másodpercben hideg kőpadló érintette meg tenyerét, mintha az idő és a tér határvonalát lépte volna át. A környezete drámaian átalakult: a labor sterilitása helyett egy ismerős, de mégis megváltozott utca jelent meg előtte. A régi autók rozsdás karosszériája és a falakat díszítő, már megfakuló plakátok nosztalgikus hangulatot árasztottak. Az óratorony, amely éppen az éjfélt ütötte, méltóságteljesen állt a háttérben, mintha minden titkot tudna, ami ebben az elfeledett városrészben rejtőzik.

Bálint szíve szinte tombolni kezdett a mellkasában. Tiszta volt számára, hogy hol áll: egy határvonalnál, ahol a múlt és a jövő összeér. Mélyen belül tudta, hogy ma este el kell engednie Katalint, és ez a tudat egyre nehezebb súlyt helyezett a lelkére.

Lélekszakadva szaladt a kis kávézó felé, ahol egykor heves viták születtek. Minden egyes szó, minden apró mozdulat élénken élt benne. Most, ha másképp közelíti meg a dolgokat, ha sikerül Katalint meggyőznie, talán a jövőjük is teljesen új irányt vehet.

Az ajtón belépve a szívében egy furcsa izgalom lüktetett, amikor rátalált. Hosszú, gesztenyebarna haja lágyan omlott a vállára, miközben éppen a kabátja gombjait igazgatta. Bálintban megérett a döntés: ha most nem lép, soha nem adhat magának újabb lehetőséget. Az idő sürgetett, és a szavak a nyelve hegyén várakoztak.

- Katalin! - kiáltott utána, és a nő megdöbbenve fordult vissza.

- Ki vagy te valójában? - kérdezte, miközben a szemöldöke egy határozott ráncot formált.

- Én... - egy pillanatra megdermedt, hiszen Katalin csak a fiatalabb énjét ismerte. Nem ezt a megviselt, búskomor férfit, aki az idő múlásával vált ilyen fáradttá.

- Csak egy vándor vagyok az utadon, de fontos, hogy tudd: amit ma este tervezel, az a szíved mélyén később fájdalmat okozhat.

Katalin zavartan nézett rá, de ekkor az ajtó kinyílt, és belépett a fiatalabb Bálint. A múltbeli énje. Pontosan olyan volt, mint emlékezett: indulatos, makacs, és vak a saját hibáira.

Tudta, hogy egy percen belül Katalin ki fog sétálni, és soha többé nem beszélnek egymással.

Meg kellett állnia.

- Katalin! - kiáltott újra, és a nő, valamint a fiatalabb verziója egyszerre fordultak meg. - Ha most távozol, mindketten megbánjátok. Tisztában vagyok vele, hogy dühös vagy, de kérlek, fontold meg! Nézz a szemébe, és mondd el neki, hogy valóban már nem szereted!

A nő szíve hirtelen megugrott. A múltbeli Bálint döbbenten nézte az ismeretlent, miközben Katalin arcán egy szempillantásnyi kétség árnyéka futott végig. És ekkor... megfagyott az idő.

Bálint teste reszketett, mintha egy láthatatlan erő próbálta volna megkötni őt a helyén. A téridő szövetén egy finom elmozdulás zajlott le, amely szinte tapinthatóvá tette az idő vékony rétegeit. Amint a labor fényei ismét körülfogták, az utolsó képként az agyában az jelent meg, ahogy Katalin visszalép a kávézó ajtaján. Ekkor a fiatalabb énje számára világossá vált, mi az, amit örökre elveszíthetett.