Egy különleges világjáró - Nincs sehol valódi otthona Az élet kalandvágyó szelleme sokakat vonz a felfedezésre, de kevesen élik meg úgy, mint ő. Ez a világcsavargó nem csupán új helyeket látogat meg, hanem egy másfajta életformát választott, ahol a megsz
2018-ban a Bohém Rapszódia elsöprő sikere (910 millió dolláros bevétel, 4 Oscar-díj) olyan trendet indított el, melynek során a zenés életrajzi filmeket a stúdiók szinte futószalagon kezdték gyártani. Az azóta eltelt hét év alatt tíz ilyen filmet kaptunk, melyek között volt kiemelkedő (Rocketman), egész korrekt (Elvis), illetve igen gyenge (Back to Black) alkotás is. Ha valami ez idő alatt bebizonyosodott, az az, hogy a nézők (és a kritikusok) már minőséget is várnak a kedvencükről szóló műtől, nem csak egy összeállítást a kedvenc slágerekből. 2025-ben azonban a (talán mozikba kerülő) Michael előtt még meg kell néznünk, hogyan boldogult A nyughatatlannal már bizonyított James Mangold legújabb alanyával, Bob Dylannel. A Sehol se otthonban az akkor 20 éves Bob Dylan életét és karrierjét követjük 1961-ben, ahogy a folk által dominált környezetben a helyét, az életben pedig önmagát és a szerelmet keresi. Közben olyan események jönnek sorra, mint a kubai rakétaválság, a polgárjogi mozgalom vagy éppen Kennedy meggyilkolása.
A film egyik legnagyobb előnye a színészi játék, méltán érdemelte ki a három Oscar-jelölést. Bob Dylan szerepében Timothée Chalamet annál jobban működik, minél inkább egy kiforrottabb Dylant kell alakítania. A film során az akcentustól kezdve a mozgáskoordináción át a kinézetig tökéletes tanúbizonyságot tesz arról, miért volt jó választás a főszerepre. Mellette brillírozik Edward Norton mint Pete Seeger, aki - habár kaphatott volna több időt - alakításával mégis képes valami újat adni a klasszikus mentorkarakterhez. Hasonló a helyzet a Monica Barbaro által megformált Joan Baezzel, aki annak ellenére volt kiemelkedő, hogy alakítása elég erősen múlott az énekhangján, hiszen a film nagy részében a feldolgozott dalokon keresztül kell érzelmet közvetítenie. A legnagyobb meglepetés azonban Elle Fanning, aki a Dylan egyik akkori barátnője által inspirált Sylvie Russót alakítja. Sylvie karaktere igen felemás lett, hiszen egy közepes színésznő semmit sem tudott volna kezdeni a szomszédlány archetipikus karakterével, azonban Fanning játékának köszönhetően Sylvie élő, lélegző, kompetens női jellemmé lesz a film végére.
A film technikai oldala hozza magával a Nyughatatlan óta elvárhatót: a kosztümök és a hangszerkesztés tökéletesen alkotják meg az atmoszférát, amit a "csak" korrekt operatőri munka és vágás is képes megtámogatni. A film ennek köszönhetően néhol tényleg képes a nézőt magával ragadni, hiszen a zenés jelenetek (az első kivételével) nagyon jól működnek, a színészek saját énekhangja emiatt csak hab a tortán.
Központi témaként az önképkeresést kapjuk, amit már a cím is jelez (a filmben Dylan, jelleméből fakadóan, sehol sem talál otthonra), ennek ellenére a film igen nehézkesen képes főszereplőjét definiálni, és ez kicsit igaz a mellékkarakterekre is. Azonban a szereplők egymással való kapcsolatai korrekten vannak kidolgozva, kémiájuk működik, jellemfejlődésük szépen lekövethető. A sztori egyik legfőbb hiányossága arányérzéke, amit leginkább a Bob Dylan és Johnny Cash közötti kapcsolat szenved meg. Habár Cash nem feltétlenül kellett volna, hogy reflektorfénybe kerüljön (Boyd Holbrook azonban egészen jó a szerepben), a korlátozott játékidő és a felületesen kidolgozott kapcsolat miatt dinamikájuk így elvész, Cash pedig katalizátor helyett kellék les zcsupán a filmben. Hasonlóan a női karakterek kaphattak volna több időt, hiszen cselekménybeli súlyukkal játékidejük nincs párhuzamban.
A film hossza figyelembe véve meglehetősen terjedelmes. Noha egy pillanatra sem válik unalmassá, és a tempója is jól meg van komponálva, a 140 perces játékidő nem indokolja a tartalmat. Ezen kívül a "Sehol se otthon" másik jelentős hiányossága, hogy az R besorolás ellenére inkább a "Bohém Rapszódia" típusú biztonsági megközelítést képviseli, mintsem a "Rocketman" mélyreható karakterelemzését. Ezt leginkább a forgatókönyv mutatja meg, amely számos fontos témát és helyzetet (például Dylan és Cash kapcsolata, valamint Dylan szerepe a polgárjogi mozgalomban) csupán felszínesen érint, így nehezen érthető, hogyan nyerhetett Oscar-jelölést, amikor nem igazán törekszik arra, hogy a nézők jobban megismerjék Dylant. Ugyanakkor a '60-as évek atmoszférája kétségtelenül a film előnyére válik, hiszen, bár a fizikai konfliktusokat nem részletezi alaposan, mégis ügyesen használja fel őket, hogy néhány pillanatban fokozza a karakterdráma hatását.
"Oh, Jerry, don't let's ask for the moon. We have the stars" - hangzik el többször is az Utazás a múltból című Bette Davis-film egyik ikonikus idézete. Ez ugyanis tökéletesen összefoglalja a filmet: technikailag jól összerakott, színészileg és a nagy egész szempontjából is jó, ami azonban túlságosan óvatosan bánik alanyával, emiatt nem képes az előzetes elvárásokhoz felnőni. Emiatt lehet a Sehol se otthonra azt mondani, hogy jó film, csak épp a Bohém rapszódiához hasonlóan ez is kicsit sok Oscar-jelölést kapott, fontosabbakat (Legjobb rendezés, Legjobb adaptált forgatókönyv) ráadásul érdemtelenül.
