**A Rejtett Világ Varázsa: Felfedezés a Láthatatlan Határokon (7.)** Mélyen a mindennapok forgatagában, ahol a megszokás és a rutin uralkodik, létezik egy titkos birodalom, amely csak a legbátrabbak számára tárja fel kapuit. Ez a rejtett világ nem csupán

Azt mondják, hogy aki Indiában nem utazott vonattal, az nem is találkozott igazából az indiaiakkal. Hát akkor vonatozzunk! A kaland a jegyvásárlással kezdődött. A helyi lakosok hónapokkal az út előtt lefoglalják a helyeket, s a spontán utazó csupán a megtérülési állományból kaparinthat meg egy jegyet. A virágzó feketepiacon szerencsénk volt, s egy este igyekeztünk agyontömött hátizsákjainkkal áttörtetni a tömegen. Mondanom sem kell, hogy a peronon vagy tolakodtak, vagy keresztül-kasul, takarókba burkolódzva feküdtek az emberek. Bizonyára különleges lesz ez az éjszaka, gondoltam. Nem tévedtem.

A vagon gyorsan megtelt élettel. Utitársaim az első pillanattól kezdve kíváncsian figyeltek minket, de a gyerekek hamar megtörték a feszültséget. Alig nyitottam ki a kihajtható ágyamat, máris két kislány mászott fel hozzám, és nem sokkal később egy édesanya is helyet foglalt a lábamnál. Játszottunk, beszélgettünk, a kicsik pedig hamarosan álomra hajtották a fejüket. Idővel mindenki elnyugodott a saját priccsén. Én is bebugyolálódtam a hálózsákomba, és figyeltem az éjszaka titokzatos zörejeit. A légkondi monoton zümmögése körülölelt, fújva ránk a hűvös levegőt. Igyekeztem elkerülni a fázást. Néha a gyerekek vidám sikolya zúgott fel a horkolás diszkrét kórusában. Valakit rémálmok gyötörtek, míg a fölöttem fekvő ember köhögési rohamokkal küzdött. Úgy éreztem, mintha hajszolt életek nyugtalan álmai felett őrködnék, vigyázva az éjszaka csendes titkaira.

Karácsonyt Kalkuttában töltöttük. A várost ma Kolkatának hívják. Mint sok más indiai helység, visszanyerte eredeti nevét: "Fekete kapu". A gyarmatosítás előtt, az egykori halászfaluban szerényen éltek az emberek a kis közösségben, de el tudták tartani családjukat. 1690-ben a város a British East India Company központjává vált, és rövid időn belül a Bengáli-öböl jelentős kereskedelmi centrumává fejlődött. Kereskedők özönlöttek a városba, pompás paloták pénzszaga kábította el a szükségletekkel küzdőket, és a gazdagodás reményében átlépték a "fekete kaput". Robbanásszerű túlnépesedés miatt Nyugat-Bengália szegényházává, a harmadik világ nyomorúságának megtestesítőjévé vált a város.

A város valósága drámai kontrasztot mutat a fényűző életstílus és a mindennapi nélkülözés között. Csak a lakosság 20 százaléka élhet úgy, hogy nem kell az éhségtől szenvednie, és képes rendszeresen kifizetni lakbérét. A peremvidéken élő nincstelenek történetei sok regény lapjain elevenednek meg, és ha a statisztikák hitelesek, akkor ezek a fikciók nem csupán találmányok, hanem a valóság keserű tükörképei. A látogatók szeme előtt ez a város képét az éhezés és a hajdani kolonialista dicsőség keveréke rajzolódik ki. Koldusok állnak a gyönyörűen felújított, vagy éppen ellenkezőleg, a roskadozó paloták előtt, nyújtva felénk kéregető kezüket. Mezítlábas, csontra fogyott férfiak húzzák maguk után a riksákat, szívós elszántsággal, és hálás hajlongással fogadják el az aprópénzt, amit jól öltözött utasaik nyújtanak nekik. A hajnali órákban már zötyögnek a fakerekű járművek a város keskeny utcáin, tele félkábult tyúkokkal, friss zöldségekkel, rizses zsákokkal és egyéb portékákkal, amelyekkel az áruházakat, vendéglőket és kis üzleteket látják el. Mindez a mindennapi élet szövevényében rejlik, ahol a túlélésért folytatott küzdelem és a megélhetés keresése határozza meg a város pulzusát.

2005-ben az indiai kormány ugyan betiltotta ezt az embertelen munkát, de a riksások nem tétlenkedtek; tüntetéseik során azt hangoztatták, hogy az éhezés az igazán embertelen, nem pedig a munka, amit végeznek. Napjainkban a hatóságok már csak megtűrik ezt a törvénytelen szolgáltatást, de főként Kalkuttában, ahol a riksák még mindig a város szerves részét képezik. Új alkalmazási engedélyek kiadását viszont már nem tervezik. Sokan úgy vélik, hogy harcolni felesleges ellenük, hiszen az idő múlásával a régi generációk lassan eltűnnek, és helyüket a modern elektromos járművek fogják átvenni. A kormány törekszik arra, hogy eltüntesse a múlt árnyait, hogy Indiát a modern társadalmak egyenrangú partnerként ismerjék el. Bár van valami csodálatra méltó abban, amit eddig elértek, félő, hogy ez a folyamat a néplélek kificamításához vezet. A pénzorientált gondolkodás teret nyerhet, és kiszoríthatja a melegszívű segítőkészséget, valamint a mély emberi értékeket, amelyek annyira megérintenek minket a mindennapokban.

Be kell vallanom, hogy élvezettel barangoltam a régi, keskeny utcák labirintusában. Az utcasarki szakács szívesen megosztotta velem a lencsefőzés titkait, miközben az ízek varázslatos világába kalauzolt. A riksás öreg pedig, aki tele volt történetekkel, lelkesen mesélt életéről és családjáról – még az unokái fotóit is megmutatta, amelyek tele voltak mosollyal és boldogsággal.

Karácsony első estéjén egy lenyűgöző felvonulás zaja töltötte be a főutcákat. A tömeg vidáman vonult, énekelve és táncolva. Keresztények és nem keresztények karöltve ünnepeltek, áthidalva a vallási különbségeket. Az indiaiak számára az ünneplés öröme szent, és ilyenkor különösen erős a felekezeti türelem, lehetővé téve, hogy mindenki együtt élvezze az ünnep varázsát.

A Victoria emlékmű, a Szent Pál-katedrális és az Indiai Múzeum mellett számos más lenyűgöző látnivaló is várja a látogatókat, de számomra az igazi élményt mégis az emberi kapcsolatok nyújtották. Azok a pillanatok, amikor a helyiek mosolya és vendégszeretete találkozott a saját érzéseimmel, maradandó nyomot hagytak bennem.

Karácsony varázsa után elérkezett az idő, hogy ismét felfedezőútra induljunk. Az Andaman-szigetek felé vezető út célja még korai volt, így elgondolkodtunk, hol tölthetnénk el néhány kellemes napot. Ha valami nem világos, mindig ott van Dr. Google, hogy segítsen. Igaz, hogy néha furcsaságokkal is találkozhatsz, de sok esetben hasznos információkkal is szolgál. Indiában éppen ilyen módon találtunk rá a megoldásra. Végül úgy határoztunk, hogy megállunk Puriban, a Bengáli-öböl partján fekvő híres indiai zarándokhelyen, ahol a spiritualitás és a kultúra találkozik.

Jó ötlet volt, de a mi útjainkon egy kis kaland szinte kötelező. A szállodát interneten foglaltuk le. A fényképek és leírások szerint megfelelt a mi igényeinknek - a probléma csak az volt, hogy az a szálloda nem létezett. Senki sem ismerte, senki sem hallott róla. A taxis egyik szállodától a másikhoz, egyik panziótól a másikhoz vezetett minket, de sehol sem találtunk szabad szobát. A szilveszter előtti napokra mindent lefoglaltak az indiaiak. Végül is egy helyi templom vendégházában fogadtak minket.

Reggelente nem találkoztunk az áhítatos imába merült szerzetesekkel, és sajnos nem volt lehetőségünk közösen reggelizni, ahogyan azt én elképzeltem. Viszont legalább egy tető védett meg minket az időjárás viszontagságaitól, és a környék felfedezése során ízelítőt kaptunk a lenyűgöző hindu építészet csodáiból. Ezek az ősi templomok egyszerűen lélegzetelállítóak, nem is beszélve a fantasztikus kőfaragványok részletességéről és szépségéről. Az épületek méretei valóban lenyűgözőek, minden egyes részletük a múlt nagyságát idézi.

Puri legfőbb nevezetessége a XII. században épített Dzsagganáth-templom, egyike India négy legszentebb zarándokhelyének. A komplexum körül tenyérjósok, asztrológusok hada jövendölésére vártak a kliensek. Agyafúrt építészeknek sikerült a főtemplomot úgy alkotni, hogy bárhol is áll a nap az égen, a templom sohasem vet árnyékot a földre. A falak közé kizárólag hinduk léphetnek. Kívülről csupán a városképet uraló hatalmas kupolát és tornyokat lehet látni - no meg a zarándokok végtelen sorát. Emberek százai várnak hosszú órákon át türelmesen a tűző nap alatt az isteni áldásra.

Míg mások a templom konyhájában serénykednek, a szertartási előírások szellemében hatalmas cserépedényekben készítik el a rizst, lencsét és friss zöldségeket. Ezek az alapanyagok egy rituális ceremónia keretében kerülnek felajánlásra istenüknek. Az ételáldozat által megszentelt táplálék, a "mahaprasad" különlegességét a zarándokok vásárolják meg, hogy részesüljenek a szent áldásban.

Egyszer régen, a frissen felavatott templom kupoláján egy színes zászlót feszítettek ki. A kihívás azonban az volt, hogy ezt a zászlót nap mint nap cserélni kellett. Minden reggel valakinek mezítláb, segédeszközök nélkül kellett a magasba másznia. Ezt a tiszteletet azonban nem bízták akárkire. A király személyesen választott ki egy családot, akiknek megígértette, hogy hűségük jeléül, mindaddig, amíg az utolsó fiúutód is él, gondoskodnak arról, hogy az általa épített templom tetején mindig egy makulátlan zászló lobogjon. Generációk jöttek és mentek, de a bengáli szél 800 éven át őrizte a rendíthetetlen hűséget. (Kedves fiúk és lányok, ki az, aki képes ezzel a hagyománnyal lépést tartani?)

Egy kis körúton felfedeztük Konark csodálatos kincsét, a XIII. század közepéből származó Napisten templomát, más néven a Fekete pagodát. A helyi hiedelem szerint a Napisten, Surya, lovas szekéren rohan át az égen, ezért a templom formája egy hatalmas körmeneti szekeret idéz. Tizenkét pár, három méter átmérőjű kerék, amelyet hét ló vontat, szimbolizálja az idő folyamát: a kerékpárok az év hónapjait, míg a lovak a hét napjait reprezentálják, utalva ezzel az állandóságra és a halhatatlanságra. Az épület homlokzatát lenyűgöző domborművek díszítik, amelyek az uralkodó életét és a hindu istenek birodalmát jelenítik meg. A visszatérő motívumok között mennyei szerelmesek és táncoló lányok képei találhatóak, amelyek a tantrai tanításokra emlékeztetnek. Érdekes, hogy a modern ember gyakran a szexuális praktikákra asszociál a "tantra" kifejezés hallatán, miközben kevesen tudják, hogy a tantraizmus gyökerei egészen a Krisztus előtti időkre nyúlnak vissza. Az idő folyamán e filozófia és hit gondolati magva folyamatosan formálódott és változott. A mai értelmezések szerint a tantra középpontjában a polarizálódás legyőzése áll, amelyet a férfi és nő rituális egyesülése szimbolizál.

Ennek a monumentális alkotásnak a varázslatos szobrászata a középkori hindu művészet egyik kiemelkedő állomása.

Konarktól csupán egy kőhajításnyira található Bhubaneswar, amelyet harmincöt lenyűgöző temploma miatt a templomok városaként is emlegetnek. Ez a hely nem csupán a vallási örökségéről híres, hanem gazdag kultúrájával és történelmi jelentőségével is lenyűgöz minden látogatót.

A rendelkezésre álló információk alapján úgy tűnik, hogy a mitikus hős, Parashurama tiszteletére emelt templom a legkorábbi ilyen jellegű építmény. Valószínűleg a VII. században készült el, de ki tudja, hogy a pontos dátumot valaha is meg fogjuk-e tudni állapítani?

A város legfontosabb vallási építménye a XI. századból származó Lingarádzsa templom, amely Shivának, a teremtés és pusztítás istenének van szentelve. Ez a templom nem csupán építészeti értéke miatt figyelemre méltó, hanem spiritualitása és történelmi jelentősége miatt is, hiszen a helyiek hitének és kultúrájának középpontjában áll.

A hindu panteon istenei nem csupán földöntúli lények, hanem emberi vonásaik révén is közel állnak hozzánk: hatalomért vívott harcaik sokszor emlékeztetnek a földi konfliktusainkra. Egy ilyen küzdelem során egy hatalmas tűzoszlop tűnt fel az ég és a föld határvonalán. Az istenek meglepetten álltak a csoda előtt, és tanácskozni kezdtek, vajon mekkora lehet ez az oszlop. Brahma, aki vadlúd formájában szárnyalt az ég felé, hogy felfedezze a csúcsát, míg Visnu, vaddisznóba bújva, a tenger mélyére merült, hogy megtalálja a kezdetét. De hiába, egyikük sem tudta elérni a célját, az oszlop végtelensége megdöntött minden próbálkozást. A feszültség végül a tűz megnyilvánulásában oldódott fel: a lángok formát öltöttek, és megjelent Shiva, a transzcendens átalakulás szimbóluma. Azóta az istenek és emberek egyaránt hódolnak neki, tiszteletük jeleként örökítve meg ezt a csodás történetet.

Amikor a krónikások némán maradnak, a nép fantáziája szabadon szárnyal, és újabb mesék születnek.

Kizárólag hinduk léphetnek a komplexum területére. A brit impérium alkirálya, Lord Curzon meg akarta látogatni a szent helyet, de tőle is megtagadták a belépést. A pragmatikusan gondolkozó indiaiak gyorsan egy platformot építettek, ahonnan a királyi fenség megpillanthatta a sok szentélyt és kultikus épületet. Az idegenek meg kell elégedjenek a madárperspektívával és a köréjük szőtt legendákkal.