Így alakul át Moszkva, Széll Kálmán szellemében: középületből magánvagyon, közjószágból pedig egy kultúra szentélye.
Kié a köztér? címmel rendeztek konferenciát pénteken Budapest 9. kerületében, ahol egyébként is szokás kritikusan gondolkodni a köztérhasználatról. Ez az a kerület, amely rendszeresen ír ki public art pályázatokat, és ezek eredménye sokszor vitákat provokál, itt most csak a 2021-ben ideiglenesen felállított, Prizma című köztéri alkotás sorsára emlékeztetünk, Szalay Péter szivárványszínű, plasztikból készült, térdelő New York-i Szabadság-szobrára.
A Kié a köztér? cím és a tematika azonban egyáltalán nem szűkült le arra a kérdésre, hogy mit lehet elhelyezni a köztéren, és kinek van erről joga dönteni. Egy köztéri műalkotás megjelenése az utcán már csak valaminek a vége, akár emlékezetpolitikai, akár közösségi, akár hivatalos, akár spontán szándékok nyomán indul el a tárgy elhelyezésének folyamata. Ugyanakkor persze a kezdete is valaminek, hiszen a köztéri objekt párbeszédbe lép a környezetével, reakciókat vált ki, diskurzust vagy akciókat generál - elég itt csak az Eleven Emlékműre utalni, arra a több éves köztéri párbeszéd- és cselekvéssorozatra, amelyet a Szabadság téri, úgynevezett német megszállási emlékmű kitalálóinak szándéka ellenére elindított.
Budapesten és tágabban az országban jelenleg alig létezik relevánsabb probléma, mint a köz és magán viszonya, és ez a köztereinken egyértelműen mutatja meg magát. A közterek idomítása folyik: a NER azzal kezdte a működését, hogy betiltotta a "közterületen való életvitelszerű tartózkodást", azaz miközben kriminalizálta a hajléktalanságot (a saját, privát tér nélküli állapotot) lényegében azt akarta előírni, hogy egyáltalán ki jelenhet meg, ki látszódhat a köztéren. De a köztér villámgyors magánosítása is folyik, magánérdekek közérdekké avatása, például azzal, ahogy középületekből magánépületek válnak, lásd Bátonyi Péter művészettörténész tanúságtételét, vagy ahogyan a köztulajdonból kimetszenek darabokat, azzal, hogy "nemzetgazdasági szempontból kiemelt beruházásnak" nyilvánítanak építkezéseket, például a Városligetben.
Figyelemre méltó, hogy a 9. kerület konferenciájának megszervezésére éppen a Trash of Köztér (ToK) Instagram oldal alapítóját, Benedek Katát kérte fel, aki nemcsak a közterek kritikus szemlélője, hanem egyben a körüli események éleslátó értelmezője is. A ToK különlegessége abban rejlik, hogy rendkívül figyelmesen figyeli és posztolja azokat a tárgyakat, műalkotásokat és jeleket, amelyek a közszférában megjelennek, valamint az ezekhez kapcsolódó politikai gesztusokat is értelmezi. Benedek Kata emellett kritikus és kurátor, és a Freie Universität Berlin doktori hallgatójaként kutatja a köztér dinamikáját. Munkássága során számos írást publikált, melyekben részletesen elemzi a közterek eseményeit. Kiemelkedő vitát generált, amikor Kolodko Mihály munkáit elemezte A köztéri giccs ötven árnyalata című cikkében, ahol új perspektívákat nyújtott az utóbbi 15 év emlékműdömpingjével kapcsolatban.
Kezdetben volt az ige: egy péntek délután indultunk el az utcanevadás izgalmas világába, K. Horváth Zsolt társadalomtörténész és kritikus előadásának kíséretében. Az esemény fókuszában az utcanevek 19-20. századi átalakulása állt. Felfedeztük, hogyan alakult a vernakuláris, vagyis a „népi” utcanevek után a névadás folyamata, amely a nemzet és kultúra építésének fontos eszközévé vált, sőt, a történelem megalkotásának eszközévé is. Az előadás során szó esett arról, hogy az utcanév miként válik emlékezetpolitikai kérdéssé, és hogyan tükrözi az aktuális rezsimekkel szembeni ellenállást és eltérő álláspontokat. Egyszerűbben fogalmazva: a 20. század második felének története a neveken keresztül is elmesélhető. Milyen érdekes, hogy a November 7. tér helyett Oktogont, a Népköztársaság útja helyett pedig Andrássy utat említünk, és hogy a budapesti terek nevei generációról generációra változnak – a nagyszülők Széll Kálmánnak, a szülők Kalefnek, a gyerekek pedig Moszkvának hívják ugyanazt a helyet. Az előadás végén a közterületek elnevezésének folyamatait is megvizsgáltuk: miként tűnnek el bizonyos nevek a közös tudatból, és hogyan formálódik át ezáltal a kollektív emlékezet. Koltói Anna és Szalmás Piroska történetei is e kérdéskörbe illeszkednek, bemutatva, hogy a névadás nem csupán szavak játéka, hanem a történelem és identitás mélyebb összefüggéseit is feltárja.
Szarvas Márton, a társadalomkutató, a budapesti agglomerációban található kistelepülések művelődési házait vizsgálta, kezdve az intézmények létrejöttétől napjainkig tartó szerepük átalakulásáig. Kutatása során olyan kérdések merültek fel, mint például miként alakult a művelődésről és a kultúrához való hozzáférésről alkotott képünk az idők során, valamint ki formálta meg azt a kultúrát, amely a művelődési házak falain belül megjelenik. Ahogy a diskurzus előrehaladt, rátértünk a közelmúltra: a '90-es években ez a kulturális forma fokozatosan eltűnt, a művelődési házak szerepe csökkent, mígnem a helyi, vernakuláris kultúra, mint például a bálás ruhavásárok, kezdett újra teret nyerni. Ezt követően a művházakban megjelentek a különböző szubkultúrák, valamint a kvázi piacosított, szórakoztatóipari tevékenységek. Mindez különösen figyelemre méltó volt, hiszen a Haller utcai művelődési ház kényelmetlen, de mégis otthonos terében ültünk, ahol a diskurzus részeként arról is beszélgettünk, hogy a művházak újra vonzóvá válnak olyan progresszív művészeti praxisok számára, amelyek eddig kívül rekedtek a nagy intézmények keretein.
A K. Horváth Zsolt által említett elméleti fordulat, a spatial turn, új perspektívát nyújt számunkra: a teret nem csupán fizikai dimenzióként értelmezzük, hanem mint a társadalmi viszonyok bonyolult leképeződését. E megközelítés lehetőséget ad arra, hogy felfedezzük a köztér ütközőzónákként való működését, ahol különböző társadalmi dinamikák és interakciók találkoznak.
Ezzel pedig a köztéri művészetre, az emlékműállításra is: Sárdi Orsolya jogász vette végig azokat a jogszabályi változásokat, amelyek mindezt körülveszik. Ki, mikor, hogyan dönthetett és dönthet művek elhelyezéséről a köztérben, kinek az érdeke érvényesül vagy szorul háttérbe a szabályozásban. Mára eljutottunk az anything goes állapotáig, vagyis az önkormányzatok ott és annak állítanak emlékművet, ahol és aminek csak akarnak - bár persze a politika folyamatosan vezeti őket ebben a folyamatban, és megmondja nekik, hogy mit akarnak. Kopjafát, aztán sorozatgyártott Szent Istvánt, Wass Albertet. Efölött nem is olyan régen még hol erősebb, hol gyengébb szakmai, szakértői kontroll volt, bármi nem kerülhetett ki a köztérre, és a mából látszik igazán, hogy ez mennyire fontos lenne. Ehelyett tökéletes álmegoldásként szakmai véleményt kell ugyan kérni egy-egy létesítendő köztéri műtárgyról, de megfogadni, ami benne áll, már nem kell.
A szoborkihelyezés, szobordöntés, szobor-kisajátítás és eltüntetés jogi keretei egy rendkívül izgalmas, ámde változékony területet képviselnek, amely számos példával illusztrálható. Kezdve Galántai György 1985-ös, engedély nélkül felállított köztéri szobrától egészen a Szabadság szoborhoz tervezett hatalmas keresztig, a téma széles spektrumot ölel fel. Az előadás során elhangzott, hogy jelenleg ötféle jogszabály foglalkozik a köztér fogalmával, s mindegyik más megközelítést alkalmaz. Ekkor merült fel a „közjószág” kifejezés, ami a hallgatóság előtt szinte egy csendben legelésző háziállat képét idézhette fel, amelyet különböző érdekek mentén terelgetnek. De természetesen ez a kép csalóka; a köztér valóban közjószág, jogunk van hozzá, még ha néha úgy is érezzük, hogy bizonyos tevékenységekből kizárnak minket, és minden lépésünket állami vagy magánkamerák figyelik.
Szemző Hanna szociológus előadása rávilágított, mennyire fontos figyelembe venni a köztér használóinak véleményét, különösen a használaton kívüli épületek újrahasznosításával kapcsolatban. A Városkutatás Kft. szakemberként Szemző Hanna számos nemzetközi projektben vett részt, például az EU által támogatott OpenHeritage program keretében, ahol települések új funkciókat kerestek régi épületek számára a közösség bevonásával. A jó hír az, hogy nem szükséges forradalmi újításokat kitalálni; elegendő, ha meglévő és bevált módszereket alkalmazunk, valamint türelmet szentelünk a projekteknek. Szemző példákat is hozott arra, hogyan vonják be a városlakókat és civileket a fejlesztési folyamatokba: Sunderlandben egy régi bevásárlóutcát élesztettek újjá, míg Lisszabonban egy üres palotát alakítottak át megfizethető lakásokkal. Különösen inspiráló volt a Rákosrendező-ügyre tett utalása. A varsói Prága, a lengyel főváros egyik negyede, szintén követendő példa lehet számunkra: egykori munkáskörnyékként, Csepel és Józsefváros keverékeként, itt a dzsentrifikáció mellett a munka és közösség fogalmát újragondolva indultak el a részvételi alapú fejlesztések. Pozsony is jó példa, ahol civil szervezetek havi 1 eurós bérleti díjért kapták meg a régi vásárcsarnokot, vállalva, hogy havonta tízezer eurót generálnak eseményszervezéssel.
Mélyi József művészettörténész és kritikus előadása igazi szellemi utazásra invitálta a hallgatóságot, visszairányítva őket a magyar kulturális tájra. "Milyen kapcsolat fűzi a köz fogalmát a köztérhez?" - tette fel a kérdést, miközben az elmúlt másfél évtized budapesti köztereinek átalakulásáról és az emlékezetpolitika hatásairól beszélt. Az előadása egy kivételes esszé volt, amelynek felolvasása nem csupán rutinszerű feladat, hiszen kevesen képesek élvezetessé tenni ezt a műfajt. Mélyi azonban nem csupán a szavak mestere, hanem a közönség figyelmét is mesterien fenntartotta, hiszen mondandója égetően aktuális és releváns volt. Az este egyik központi fogalmát is behozta: a "kultusztáj" kifejezés, amely, bár más kontextusban már létezik, itt a politika és a hit közötti bonyolult összefüggéseket hivatott megjeleníteni, nem csupán a kultúra világát. Mélyi három alapvető jellegzetességet emelt ki: a szimplifikálódást, a centrum és periféria határvonalának elmosódását, valamint a köz és a privát fogalmának összefonódását. Az új korszakban, 1998 és 2002 között, az első Orbán-kormány idején még léteztek nagyszabású művészeti projektek; mára azonban csak emlékművekkel teleszórt köztereket látunk, amelyek inkább térhasznosításra és zűrzavarra emlékeztetnek, mint igazi kulturális értékekre. A Várban épülő betonmonstrumok, noha kétségtelenül nagy és ideológiai szempontból jelentős projektek, Mélyi a bécsi, berlini és hamburgi Flakturmokhoz hasonlította, amelyek légvédelmi bunkertornyokként funkcionálnak. Rávilágított arra, hogy miként tükröződik a külügyi, hadügyi és kultuszminisztériumok céljainak és logikáinak hatása a köztereken, és ezzel új dimenziókat nyitott meg a közönség számára a városi tér és a politika kapcsolatáról.
Mélyi a köztér átalakulásáról beszélve a kizárás, az erődítés és a védekezés módszereit elemezte, hangsúlyozva, hogy mindezek célja a hatalom rendjének fenntartása, még a legkisebb zűrzavar elkerülése érdekében. Kiemelte, hogy a városból fokozatosan eltűnnek az örmény és ukrán emlékek, míg az orosz, kazah és azeri szimbólumok egyre nagyobb szerepet kapnak. A művészettörténész a gadget-szobrászat példájaként említette az MNB Csodaszarvasát, amely mögött erőltetett ideológiák húzódnak, hogy a „nemzeti identitás gyökeréhez” tartozó művészetként állítsák be. A Várban zajló kultúraformálás pedig a nemzeti érdekek kifejeződésévé válik. Mélyi idézte a program főépítészét, Gutowsky Róbertet, aki a Nemzeti Hauszmann Programot a közösségi vágyak megvalósításaként jellemezte. Ebből vonta le a következtetést, miszerint a köztér a kormányzati elképzelések szellemi és szakrális kifejeződése lesz, a Vár pedig olyan megszentelt helyszínné alakul át, amely bizonyos értelemben érinthetetlenné válik. Ebből a köztérből terület lesz, ami emlékeztetett Orbán Viktor februári évértékelőjére, ahol Ukrajnából "terület" lett. Ez nem csupán elszólás volt, hanem egy világos üzenet a kiszolgáltatottságról, a dominálásról és az eljelentéktelenítésről. Elgondolkodtató, hogy mielőtt észrevennénk, saját létezésünk tereiből is egyfajta terepasztal válhat.
A konferencia során elhangzott beszélgetés felvételét itt nézheted meg.
