Az öbölháború súlyos környezeti következményekkel járt, amelyek messze túlmutatnak a harcok puszta pusztításán. A konfliktus során keletkezett szennyeződések és ökológiai károk hosszú távú hatásokat gyakoroltak a régió ökoszisztémáira, megváltoztatva a tá
Az iraki diktátor, Szaddám Huszein, lángra lobbantotta fiának sportautó-gyűjteményét.
Irak gazdasági helyzete a 80-as évek végén rendkívül kritikus állapotba került. Az ország erőforrásait szinte teljes mértékben felélte a 1980 és 1988 között zajló, Irán ellen vívott háború. Ez a véres konfliktus súlyosan megrendítette a közel-keleti állam gazdasági alapjait, és a háború befejeztével Irak államadóssága körülbelül 80 milliárd dollárra nőtt. Ekkor az ország legjelentősebb hitelezője a szomszédos Kuvait lett, ami tovább bonyolította a helyzetet a régióban.
Szaddám Huszein arra hivatkozva, hogy az iraki-iráni háborúban az olajmonarchiákat is megvédte az iszlamista Iránnal szemben, idővel egyre hangosabban kezdte követelni adósságai elengedését. A kuvaiti emírnek azonban esze ágában sem volt elengedni Irak tartozását, sőt, a kőolaj-kitermelés növelésével - az ily módon alacsonyan tartott olajárak segítségével - még nagyobb válságba taszította szomszédját.
Ebben a kritikus időszakban Szaddám Husszein a háború mellett tette le a voksát. Kuvait, amely a baszrai tartomány részeként létezett az Oszmán Birodalom keretein belül, 1913-ban autonómiát nyert, de mindig is középpontjában állt az iraki nacionalista aspirációknak. Irak azzal vádolta meg szomszédját, hogy a két ország határán elterülő Rumaila olajmező iraki területéről is kinyeri az értékes fekete aranyat. Ezen vádak árnyékában Kuvait inváziója elkerülhetetlennek tűnt.
Nyilvánvaló volt, hogy ha Szaddám eléri Kuvait megszerzését, akkor a térség domináló hatalmává válik, ami folyamatos fenyegetést jelentene az öböl menti olajmonarchiák számára. Az ország, amely a világ hatodik legnagyobb légierőjével és a régió legnagyobb hadseregével rendelkezik, az olajkészletek megszerzésével súlyosan veszélyeztetné az alapvető amerikai érdekeltségeket.
Az amerikai katonai beavatkozás Kuvait iraki inváziója esetén szinte elkerülhetetlennek tűnt, de egy határozott diplomáciai lépéssorozattal talán elkerülhető lett volna a konfliktus kirobbanása. 1990. július 25-én April Glaspie, az Egyesült Államok iraki nagykövete, Bagdadban ült tárgyalóasztalhoz Szaddám Huszeinnel.
George Bush amerikai elnök 1991. január 15-én az Ovális Irodában találkozott tanácsadóival, ahol fontos stratégiai kérdésekről folytattak eszmecserét. A megbeszélés középpontjában a nemzetközi politikai helyzet és a közelgő események álltak, amelyek alapvetően befolyásolták az Egyesült Államok külpolitikáját. Az elnök és tanácsadói szoros együttműködésben igyekeztek megoldásokat találni a kihívásokra, miközben a jövőbeli lépéseiket is megtervezték.
Bár 1991 áprilisában a Szenátus Külügyi Bizottsága előtt tartott meghallgatásán azt állította, hogy világosan jelezte a diktátornak: Washington nem nézné jó szemmel egy Kuvait elleni katonai akciót, a valóságban a helyzet ennél árnyaltabb volt. A találkozó során lényegében azt a megállapítást tette, hogy az Egyesült Államok nem tervezi, hogy beavatkozik az Irak és Kuvait közötti feszültségekbe.
Glaspie később elismerte, hogy eszébe sem jutott, hogy Huszein komolyan megfontolta Kuvait megtámadását. Pedig ekkorra már egyértelmű jelek mutattak arra, hogy a szándék komoly: Szaddám 30 ezer katonát gyűjtött össze az iraki-kuvaiti határon. A nagykövet asszony naiv hozzáállása súlyos következményekkel járt. Ha a nyilvánvaló jelzések alapján határozottabban lép fel – és ezzel elkerüli diplomáciai karrierje korai végéhez vezető helyzeteket –, könnyen lehet, hogy az öbölháború elkerülhető lett volna.
