Halász Judit a hatodik érzékéről beszélve így fogalmazott: "Ezek a helyzetek olyan váratlanok és intenzívek, mint a villámcsapás."

Az ezotéria úgy tartja, hogy az anyáknak különösen erősek a megérzéseik. Ön, mint édesanya, hogyan vélekedik erről?
Meggyőződésem, hogy minden édesanya átélte már azt a különleges, láthatatlan köteléket, amely összeköti őt a gyermekével. Ez a kapcsolat lehetővé teszi, hogy még akkor is érezzük a gyermekeink örömét és bánatát, ha éppen a világ másik felén tartózkodunk. Én is tapasztaltam ezt, amikor a fiam és családja az Egyesült Államokban éltek.
Bár nem vagyok szakértő a témában, mégis gyakran tapasztalom, hogy a megérzéseim néha eléggé pontosak. Például, amikor valakire gondolok, szinte mindig előbb-utóbb megcsörren a telefonom, és ő az. A megérzéseim hihetetlenül erősek, viszont a Mérleg jegyéből fakadó döntésképtelenségem gyakran megnehezíti a helyzetet. Sok esetben a józan észre támaszkodom, de utólag mindig kiderül, hogy az ösztöneim vezettek volna a helyes útra.
Sokszor megtapasztaltam már ezt az érzést, emberekkel és helyzetekkel kapcsolatban egyaránt. Olyanok ezek a pillanatok, mint a villámcsapás: hirtelen és váratlan. Mintha valamikor már átéltem volna ezeket a szituációkat, mintha már jártam volna ezen a helyen, mintha már találkoztam volna ezekkel az emberekkel. Tapasztalataim alapján a déja vu-t gyakran egy különös, nehezen megfogható érzés előzi meg, amelyet követően érkezik meg az ismerősség meglepő érzése.
A déja vu-val az a különös, hogy olyan hirtelen tűnik el az emlékezetből, mint egy éjszakai álom, amely reggelre már csak homályos sejtekként marad meg bennünk.
Tehát a reinkarnáció kérdése merül fel? Sokan hisznek ebben az elképzelésben, valószínűleg azért, mert ez megkönnyíti számukra a jelenlegi életük megélését. Az elmúlás gondolata könnyebben elviselhető, ha azt a hitet tápláljuk, hogy a jövőben talán újra találkozhatunk a szeretteinkkel, nem csupán a mostani létezésünk keretein belül. Ha pedig alaposabban szeretnénk kutatni ezt az izgalmas témát, az nem pár órás elmélkedést igényel, hanem inkább egy egész életnyi reflexiót.
Azok közé tartozom, akik a minden rosszban van valami jó igazságában hisznek. Vagyis összességében optimistán gondolkodom.
Szerintem nem elég erősen gondolni valamire, tenni is kell érte. Azt tapasztaltam, hogy a vonzás törvénye a gyerekeknél működik tökéletesen. Talán azért, mert ők rendelkeznek azzal a három képességgel, amelyek a felnőttekről már lekoptak. A gyerekek még tudnak tiszta szívből vágyni valamire, ők képesek helyesen kérni, tökéletesen meg tudják fogalmazni, ha nem szóban, talán gondolatban, hogy mit szeretnének. És hisznek abban, hogy amire vágynak, az teljesülhet. Persze a gyerekkor is magában hordozza a lehetőségeket, de a környezet segítségére nekik is szükségük van.
Igen, meg nem is, komolyan veszem, de gyakran csak nevetek rajta. Rengeteg színházi babona van a tarsolyomban, amelyeket a nagy elődeimtől lestem el vagy tanultam. Ezek félig-meddig a színházi illem részét képezik, még ha sokszor viccelődünk is velük, de mindannyian tiszteletben tartjuk őket. Soha nem felejtem el, mikor kezdő színésznőként vidáman, fütyörészve léptem be a színház ajtaján. Ekkor Sulyok Mária hangja, mint egy vihar, csapott le rám: „Ki fütyül itt?” Széles mosollyal válaszoltam: „Én voltam!” De ő mérgében leteremtett: „Ne merj többet a színházban fütyülni! Elfütyülöd a sikert!”
Bár a cicákkal nincsenek problémáim, mégis kicsit szorongok, amikor egy fekete macska keresztezi az utamat. Ilyenkor inkább félre lépek, és türelmesen várok, amíg valaki más elhalad mellettem...
Ebben a kérdésben számomra furcsa ellentmondás lakozik. Nem hordok magamon olyan tárgyakat, amelyeket a szerencse vagy a balszerencse elkerülése érdekében ajánlanak. Ugyanakkor vannak olyan dolgok az életemben, amelyeknek én magam adtam különös jelentőséget, és mindegyiknek egyedi szerepe van a mindennapjaimban.
Ezekhez a dolgokhoz mélyen ragaszkodom, és nem szívesen osztom meg őket, mert úgy érzem, hogy ezzel felfedném a titkaimat és a velük való kapcsolatomat.
Igen, rendszerint a hajnali órákban álmodom, de sajnos ébredés után már nem emlékszem rájuk. Viszont egyetlen, gyermekkori álmot nem felejtek el: fahídon megyek keresztül, ami alatt a sárgás-vörös lángok magasra csapnak. De átérek. Fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, és az életemben sem történtek olyan dolgok, amelyekre rá lehet fogni, hogy az álom előre jelezte. Ezt az álmot azzal magyarázom, hogy én háborús gyerek vagyok. Akkor születtem, amikor még dúltak a harcok, és talán abból az időből származik ez a - nem is emlék, talán csak félelemérzet.
Ha angyalokról beszélünk, az én gondolataim azonnal a karácsony varázslatos világába repítenek. Emlékszem a gyerekkoromra, amikor az angyalkák díszítették fel a karácsonyfát, és hozták az ajándékokat. Majd, mikor mindennel elkészültek, egy csengő hang jelzett, hogy beléphetünk a varázslat világába. Hát persze, hogy léteznek angyalkák! Ők mindennek a szívéhez tartoznak, ami igazán szép és boldog az életünkben. Raffaello festményei is elbűvölnek, különösen a Sixtusi Madonna csodálatos angyalkáival, amelyek olyan bájosak és élethűek, hogy szinte érzem, ahogy a szívemhez simulnak. Az angyalok számomra mindig is olyan közelinek tűnnek, különösen, amikor repülőgépen ülök, és a felhők felett ragyog a nap. Ilyenkor úgy érzem, mintha valahol ott lennének közöttünk, figyelve ránk, és talán ők is kíváncsiak arra, hogyan éljük a mindennapjainkat.