Hősök a Köztársaság földjén, de rabságban a Szovjetunió árnyékában.

Első pillanatra az aztékok úgy tekintettek a hódító spanyolokra, mint valamilyen isteni lényekre, akiket a mítoszaik szültek.

José Vicente García Santamaría emlékszik, hogy nagyapja, miután 1954-ben hazatért a Szovjetunióból La Coruñába, mindig egy kis bőröndöt tartott az ágya alatt, benne a legszükségesebb dolgokkal. Félt attól, hogy bármikor újra elhurcolhatják a koncentrációs táborba. A bőröndben csupán néhány dokumentum, értékes személyes emléktárgy és néhány hasznos eszköz volt, amelyekkel megkönnyíthette volna az életét száműzetésben.

"Egészen 1978-ig, amíg el nem távozott az élők sorából, mindig ott volt a közelében. Furcsának találtam ezt a helyzetet, de soha nem merészkedtem kérdezősködni, mivel nagyapám természetesen kezelte mindezt, mintha semmi különös nem történt volna. Soha nem mutatott haragot azok iránt, akik fájdalmat okoztak neki, pedig bőven lett volna rá oka. Amikor végül visszatért Spanyolországba, már 61 évesen, és az idő múlásával egyre kevesebbet beszélt erről a nehéz időszakról. Csak néhány karácsonyi estén osztotta meg emlékeit. Soha nem tudtam pontosan, miért, de valahogy megértettem, hogy csak tovább akart lépni az életében" - meséli García Santamaría.

Elfeledett sors

García Santamaría kutatásai során felfedezte, hogy nagyapja története nem csupán egy különleges eset. Vicente, a galíciai Puebla del Caramiñal szülötte, 1894-ben látta meg a napvilágot, és a spanyol polgárháború idején a Juan Sebastián Elcano Köztársasági hajón teljesítette szolgálatát. Ő és társai a Köztársaság megbízásából élelmiszert és fegyvereket szállítottak a Szovjetunióba, ám Odesszában a szovjet hatóságok jogtalanul letartóztatták őket. Az elítéltek több mint másfél évtizedet töltöttek el Szibéria legzordabb munkatáboraiban, ahol a túlélésért küzdöttek a kegyetlen körülmények között.

Akik túlélték és visszatértek, szintén mindig készenlétben tartottak egy bőröndöt, mintha bármelyik pillanatban újra elhurcolhatnák őket. A legmegdöbbentőbb az volt, hogy azok kínozták őket, akik állítólag szövetségeseik voltak a fasizmus elleni harcban. Ennek köszönhetően a rabok fele meghalt a gulágban.

Sztálin halála és a táborok felszámolása után nyolcan a Szovjetunióban maradtak, félve a spanyolországi megtorlástól. Tizenkilencen 1954 áprilisában tértek haza, a Semíramis nevű hajó fedélzetén, ahol a Kék Hadosztály foglyul ejtett tagjai is utaztak. A különbség az volt, hogy míg a Kék Hadosztály katonáit hősként fogadták, a köztársasági tengerészek két diktatúra - Franco és Sztálin rendszere - között rekedtek. Az ő tragédiájuk a 20. századi spanyol történelem egyik legszomorúbb és leginkább elfeledett epizódja.

Persze, íme egy egyedi változat: **Bűn nélküli büntetés** Ez a kifejezés egy olyan paradoxont rejteget, ahol a felelősség és a következmények összekeverednek. Képzelj el egy világot, ahol valaki szenved a tettei következményeitől, anélkül, hogy valójában elkövetett volna bármilyen bűnt. Ilyen helyzetek gyakran felmerülhetnek a társadalmi igazságszolgáltatásban, amikor a büntetések nem tükrözik a valóságot, és ártatlan emberek kerülnek a rendszer kereszttüzébe. A bűntelen büntetés tehát nem csupán jogi, hanem morális kérdéseket is felvet, arra emlékeztetve minket, hogy az igazság keresése sosem egyszerű feladat.

A spanyol polgárháború idején a köztársasági erők jelentős támogatást kaptak a Szovjetuniótól, hogy szembeszálljanak Franco és külföldi szövetségesei, a náci Németország és a fasiszta Olaszország ellen. A Szovjetunió fegyvereket és élelmiszert juttatott el a köztársaságiakhoz, amelyeket megbízható hajótársaságok közvetítettek. Ezek a hajók összesen 51 alkalommal teljesítették a küldetésüket, és körülbelül 250 000 tonna élelmiszert szállítottak a harcoló felek számára.

1937 őszén Sztálin váratlan lépésre szánta el magát: elrendelte, hogy a szovjet kikötőkben horgonyzó spanyol hajókat vegyék el, és csatolják a szovjet flottához. Egyes történészek úgy vélik, hogy a diktátor ezzel a Köztársaság támogatásáért járó hadizsákmányt kívánta behajtani, ám hivatalos indoklás sosem látott napvilágot. Az akció következtében kilenc spanyol teherhajó került szovjet ellenőrzés alá, köztük Vicente Juan Sebastián Elcano híres hajója is. Ezen kívül ötszáz tengerészt tartóztattak le mindenféle törvényes eljárás nélkül, ami tovább fokozta a feszültséget a nemzetközi porondon.

A tengerészek többsége 1938-ban visszatérhetett Spanyolországba, de ötvenen közülük nem merték vállalni ezt a lépést, mivel attól féltek, hogy otthon Franco megtorlása vár rájuk. E személyek között sokan szakszervezeti tagok voltak, vagy baloldali pártokhoz kötődtek, és inkább Latin-Amerikába menekültek volna, de Moszkva ezt megakadályozta. Így aztán a gulágra kerültek, ahol rabszolgamunkát végeztek, egészen 1954-ig, sőt, egyesek egészen 1956-ig szenvedtek e körülmények között.

Persze, íme egy egyedibb megfogalmazás a "Elárult tengerészek" témájában: **"Az árulás hullámain: tengerészek, akik elhagyták a hajójukat"** A tenger mélységei nemcsak titkokat rejtenek, hanem azokat a sorsokat is, amelyek a hűség és a hazaárulás határvonalán egyensúlyoznak. Ezek a tengerészek, akik valaha a viharokkal teli óceánon harcoltak, most elárulták a parancsokat és a testvéreiket, hogy saját érdekeiket követhessék. A szél fújta hajóvitorlák alatt nem csupán a hajó sorsa dőlt el, hanem az árulás súlyos terhe is, amely minden egyes lépést végigkísér. Az ő történetük a hűség és a megcsalás tengerén lebeg, örök emlékeztetve arra, hogy nem mindenki állja meg a helyét a viharban.

"A nagyapám történetének felfedezése mélyen megérintett, hiszen olyan politikai pártok szerepét kellett újraértékelnem, amelyekről azt feltételeztem, hogy közel állnak az ő világnézetéhez. Megdöbbentő volt tapasztalni, hogy például a Spanyol Kommunista Párt (PCE) nem tanúsított megfelelő bánásmódot azokkal a köztársasági tengerészekkel szemben, akik nem tartoztak a párthoz, hanem olyan szakszervezetekhez, mint a CNT vagy az UGT, és ez meglehetősen elgondolkodtató volt" - osztotta meg García Santamaría.

A fogságban lévő tengerészek végül 1954 áprilisában szabadultak, amikor Vicente és társai a Semíramis nevű hajón Barcelonába érkeztek. "A nagybátyám a Katonai Kórházban várta a nagyapámat, kezében egy régi fényképpel, remélve, hogy talán nem ismeri fel őt, hiszen már 17 év telt el az utolsó találkozásuk óta. A folyosón találkoztak, és nagybátyám csendben, letörten állt. Az első dolog, amit nagyapám mondott, hogy vigyék el cipőt venni, és hogy egyenek szardíniát. Aztán a legidősebb fiáról érdeklődött... Nagybátyám azt válaszolta, hogy nem tudott eljönni, de másnap el kellett mondania, hogy valójában tuberkulózisban hunyt el. Ekkor nagyapám teljesen összeroskadt" - emlékezik vissza García Santamaría.