A magyar futball egy valódi mester és edzőlegenda távozásával gyászol.

Tanárként dolgozott, és nemigen akart kockáztatni. Akik a labdarúgásban élték a mindennapjaikat, legalább hírből biztosan ismerték a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, terjedt a híre egy fiatal magyar-orosz-testnevelés szakos pedagógusnak, aki másodállásban gyerekfutballistákat pallérozott Pécsett, és egyre több tehetség került ki a kezei alól. Mindez a kulisszák mögött zajlott, ezért némi meglepetést okozott, hogy a kiesés ellen harcoló PMFC rábízta a süllyedő hajó megmentését az akkor már 46 éves utánpótlásedzőre.

Garami József a magyar labdarúgás történetének egyik kiemelkedő alakja, aki sikeresen megőrizte csapatát az élvonalban. A klub szándéka az volt, hogy a kispadon maradjon, így ő egy merész döntést hozott: két év fizetés nélküli szabadságot kért a Pécsi Pollack Mihály Műszaki Főiskolától. Ezzel biztosította magának a lehetőséget, hogy ha az edzői pálya nem hozza meg a várt sikereket, legyen hova visszatérnie. A magyar labdarúgás szerencséjére a főigazgató támogatta a kérését, és így elkezdődhetett egy páratlan edzői karrier, amely 797 NB I-es mérkőzéssel, három bajnoki címével és négy kupagyőzelmével gazdagította a sportágat. Emellett Garami öt mérkőzésen a válogatott szövetségi kapitányaként is tevékenykedhetett, ezzel tovább növelve örökségét.

Az első teljes évében az ezüstéremig és a nemzetközi porondig vezette ki a pécsieket, és a város így élőben láthatta a holland Feyenoordot, az angol Manchester Unitedet és a német Vfb Stuttgartot. Erre az időszakra visszaemlékezve a lapunknak adott legutóbbi, sajnos már utolsó interjúban ezt felelte arra kérdésre, hogy nem félt-e az utánpótlástól nagyot ugrani a felnőttekhez:

Kivételes tehetsége volt a futballhoz. A történetek szerint egy fiatal utánpótlásedző felkereste, hogy nézze meg a csapatát, mivel szeretett volna elbocsátani egy játékost. Amikor megérkezett, azt nyilatkozta, hogy az egész csapatot elengedheti, kivéve egyetlen fiút, akiből igazi futballista válhat – ő volt Tököli Attila.

Garami József akkor lépett a labdarúgás élvonalába, amikor én a Népsport labdarúgó rovatának tudósítója voltam. Nem meglepő, hogy most sok személyes emlék tör fel bennem. Az egyik legélénkebb emlék, amikor a Pécs Kispesten játszott, és én voltam az, aki a meccsről tudósított. Később megkért, hogy kísérjem át az MTK-pályára, mert szeretné megnézni a Siófok mérkőzését. Együtt figyeltük a játékot, amelynek vezetője Németh Lajos volt. Garami mesélte, hogy korábban úgy érezte, az ő edzői döntései miatt kaptak ki egy mérkőzésen, és annyira feldúlt volt, hogy ezt nyilatkozatban is megfogalmazta. Másnap azonban, amikor visszanézte a meccset, döbbenten tapasztalta, hogy Németh minden egyes döntése helyes volt. - Rájöttem - mondta -, hogy az edzők a kispadon csak azt látják, amit szeretnének látni. Soha többé nem fogok hirtelen ítélkezni, és sokkal jobban kell tisztelnem a játékvezetőket is.

Nála ez volt a kulcs: mindenkit tisztelt. Vezetőt, szurkolót, újságírót, játékost, legyen az idős vagy tizenéves fiatal. És nem tudok olyan emberről, aki ne tisztelte volna őt. Történetek tucatjai keringenek a szórakozottságáról, de ezeket is mindig átitatja ez a tisztelet, mert szakmailag és emberileg is kikezdhetetlen maradt az Újpest, az MTK, a Győr és a Ferencváros edzőjeként is. Igazi Mester volt, bár mindenki csak Józsi bácsinak szólította. Hetvenes évei derekán zömmel szinte tinédzserekkel alkotott nagyot, visszavonulása évében, 2015-ben bronzérmet nyert az MTK-val. Arra a kérdésre, hogy miként találta meg a hangot ezekkel a fiatalokkal, a rá jellemző legszebb választ adta: - Nem esett nehezemre, szerettem őket.