Kolozsvár és a Kis-Szamos: egy helytörténész és egy biológus szemüvegén keresztül Kolozsvár, Erdély kulturális és történelmi középpontja, nem csupán épített örökségéről híres. A város szívében zubogó Kis-Szamos folyó, amely nem csupán tájat formál, hanem

Naponta elsétálunk a Szamos mellett, átkelünk a hidakon - de elgondolkodtunk-e már azon, mennyire összeforrott a kincses városról alkotott képünk a Kis-Szamossal? Hogyan formálta a folyó Kolozsvár életét? Milyen előnyöket hozott a városnak, milyen emberi beavatkozások érték az idők során, és milyen ma a viszonyunk vele? Ezeket a kérdéseket járta körül a Transilvania Trust Alapítvány által szervezett beszélgetés augusztus 20-án a Szabók bástyájában, amelynek meghívottai Nagy Béla nyugalmazott gépészmérnök, helytörténész (Kolozsvár Társaság) és Szabó D. Zoltán biológus (World Wildlife Fund) voltak. A beszélgetést Sipos Dávid, a Házsongárd Alapítvány titkára, idegenvezető irányította. A résztvevők helytörténeti érdekességeket is bemutatva értékelték a Kis-Szamos jelentőségét Kolozsvár múltjában és jelenében.

Az emberi civilizáció fejlődése szorosan összefonódik a vízforrásokkal, legyen szó álló- vagy folyóvizekről. Ezek a természeti kincsek nem csupán a mindennapi élet fenntartását biztosították, hanem a települések kialakulásának egyik alapvető feltételét is képezték. Kolozsvár esetében a Kis-Szamos folyó játszotta ezt a kulcsszerepet. Nagy Béla, a város helytörténésze, különleges betekintést nyújtott Kolozsvár hídjainak történetébe, bemutatva a régmúlt idők hidjait, amelyeken egykoron jártak az emberek. Először a gyermekkori élményeit osztotta meg a közönséggel, felidézve a lengőhidat, amelyet ő is átsétált, majd rátért a város legismertebb hídjára, az Erzsébet hídra. Továbbá említette a németek pallóját, a fedett hidat, amely a Tranzit Ház irányába vezetett, valamint a vörös hidat, amely a Nagyhíd utcát kapcsolta össze a Széchenyi térrel. Érdekesség, hogy a vörös híd helyén, annak fölött épült fel az úgynevezett vashíd az 1890-es évek elején, amelyet a budapesti Schlitt gépgyár öntött vasból, míg a talapzatát Metz Frigyes kolozsvári építész tervezte. A második világháború idején, 1944-ben a német csapatok visszavonulásakor a hidat felrobbantották, így hosszú időn át a gyalogosok a fapallón közlekedtek, amíg az 1950-es években meg nem valósult a jelenlegi híd elődje. A Vágóhíd-téri híd zárta le a sort, mely a baromfipiac és a régi vágóhíd irányába vezetett, gazdagítva ezzel Kolozsvár vízparti hagyományait és történelmét.

Sipos Dávid arról érdeklődött a biológustól, hogy a gátak hogyan befolyásolják a halak életét. Szabó D. Zoltán elmondta, hogy a halak számára nagyon fontos a hosszanti irányú mozgás, de sajnos a keresztgátak akadályozzák őket ebben. A Szamos kis darabokra van szabdalva a városban, fentebb vannak a völgyzáró gátak, Szamosújvár, Dés felé folyamatosak a teljes gátak, vagy fenékgátak, s ezért a halak számára a Szamos kevésbé jó hely. Kísérleteznek úgynevezett hallépcsőkkel a gátak mellett, de ezek a legtöbb esetben eredménytelenek. Köztes megoldásként néhol nagyobb kövekkel lassítják a folyót, a kövek között pedig fel tudnak úszni a halak. A biológus arra is kitért, hogy a Szászfenes feletti gátsorozat kezelői döntik el, mennyi legyen a vízszint, tehát ez nem a természetes vízállás, a halaknak pedig nem kedvez az állandóan változó vízmennyiség. Európában programot indítottak azzal a céllal, hogy sok ezer folyót szabaddá tegyenek, a sok esetben már feleslegessé vált keresztgátakat megszüntessék.

Sipos Dávid a helytörténész, Nagy Béla segítségével a Szamos folyóra épült malmokról folytatott beszélgetést. A gőzgép elterjedése előtt a vízenergia játszotta a főszerepet, és a malmok voltak az első ipari létesítmények, amelyek a folyó mentén épültek. Nagy Béla elmondta, hogy a Heltai-féle papírmalom volt az első ilyen létesítmény, ám a pontos helyét még mindig homály fedi. A kolozsmonostori papírmalomhoz csatorna vezetett a Szamosból, míg az ún. jezsuita papírmalom a Kálvária domb lábánál helyezkedett el, de ma már csak a falai állnak, mint műemlék, kérdéses, hogy valaha helyreállítják-e. A Varga-féle papírmalom kezdetben a Malomárok közelében, a Csermalom utcában működött, de a Malomárok alacsony energiapotenciálja miatt át kellett költöztetni a Nádas partjára. Az 1940-es években, a háború alatt a malom leégett, egy bombatalálat is érte, és a 48-as államosítást követően a területen alakult meg a Mucart. A Nádas és a Szamos vízminősége szempontjából kedvező, hogy a malom megszűnt. Nagy Béla említést tett a város malmáról is, amely a posta közelében, a Malomárok mentén sokáig működött, de az 1930-as években lebontották. Sipos Dávid véleménye szerint ez turisztikai szempontból komoly hiba volt, mivel a város szívében ma állhatna egy 18. századi gabonaőrlő malom, ahonnan a helyi kézműves pékségek is beszerezhetnék a lisztet. A Kálvária alatt lévő, még megmaradt papírmalom helyreállítása után pedig iparmúzeumot lehetne kialakítani, mely gazdagíthatná a város kulturális örökségét.

A hidak és malmok vizsgálata után a folyóparti építkezések kerültek a középpontba a meghívott szakértők által. A Horea úti híd két végén található négy palota születésének történetébe kaptunk betekintést. Nagy Béla, a helytörténész, elmondta, hogy a Szamoshíd, amely akkor még vashíd volt, melletti telkekre az 1890-es évek elején a város pályázatot hirdetett négy kétemeletes bérház megépítésére. Az első palota, amely a mai Dacia utca sarkán áll, 1890-1891 között készült el. Ezt a gyönyörű épületet Benigni Sámuel, egy dúsgazdag mészáros, valamint az iparos egylet elnöke álmodta meg. Érdekesség, hogy a palotát ma tévesen Elián-palotaként emlegetik; a zsidó származású kereskedő csupán a 1930-40-es években vásárolta meg, és az ő nevén államosították – tette hozzá a szakértő.

Másodikként a Széki-palota épült fel a Malom utca sarkán. Petz Samu tervezte és Reményik Károly építkezési vállalkozó építette fel. A megrendelő Széki Miklós gyógyszerész volt, a földszinten volt a gyógyszertára, amely a közelmúltban még működött, megőrizték a gyönyörű, eredeti neogótikus bútorzatot is.

Harmadikként a Babos-palota épült fel 1894-1895-ben, Babos Sándor gazdag órás és aranyékszer-kereskedő és családja részére. A negyedik épület 1896-1897 között épült fel, nevéhez számos félreértés kapcsolódik: sokan Berde- vagy Benigni-palotának nevezik, de egyikükhöz sincs köze. Annak idején Bak-palotának hívták, viszont nem ő építtette, hanem Oriold József özvegye, aki az építtetés idején B. Bak Lajos felesége volt, tehát az épület neve helyesen: Bak-palota. A négy palota 1948 előtt magántulajdonban volt - például a Babos-palota a református egyház tulajdonát képezte az államosítás előtt, ők visszaigényelték és néhány földszinti üzlethelyiség kivételével vissza is kapták.

A helytörténész érdekes részletre hívta fel a közönség figyelmét: a négy palotát ábrázoló, valószínűleg 1912 előtt készült régi fényképen látszik egy sínpár, ugyanis 1902-1912 között az állomástól a főtérig ún. városi gőzvasút működött, majd itt elágazva jobbra a sörgyárig, balra a Szentpéteri templomig közlekedett, a főtéren keresztül pedig a polgármesteri hivatal épületéig. Ezen a városi vasúton szállították a Mátyás szoborcsoport elemeit a főtérre.

Sipos Dávid, a biológus, érdeklődött a városi környezet és az élővilág kapcsolatáról: vajon a városok lekövezése és a háztartási hulladékok eltűnése milyen hatással volt a természetre? Szabó D. Zoltán, a téma szakértője, megemlítette a vörös és barna kányákat, amelyek korábban fontos szerepet játszottak a városi ökoszisztémában, hiszen ők voltak a hulladékgyűjtők, akik az utcákon heverő szemetet takarították el. Azonban nem minden madárfaj tűnt el; például a parlagi galamb és a házigalamb továbbra is megtalálhatóak Kolozsvár utcáin, évszaktól függetlenül. Szabó D. Zoltán arról is beszélt, hogy egyre több vízimadár bukkant fel a városban. Elemzésének során, amely a Szamos folyó mentén zajlott, 202 madárfajt azonosítottak Gyalutól Apahidáig, ami a romániai madárfajok körülbelül felét jelenti. Ez igazán figyelemre méltó, hiszen Romániában összesen 412 madárfajt tartanak nyilván. Különösen gyakoriak a tőkésrékék, szárcsák és kisvöcsök, amelyek mind vízhez kötődnek, és a városi ökoszisztémában fontos szerepet játszanak.

A biológus rámutatott, hogy a sirályok egyfajta átmenetet képeznek a kányák és a modern városi madarak között, hiszen napjaink szemeteseiként is funkcionálnak. E madarak nemcsak a vízhez kötődnek, hanem az urbanizált környezetben is egyre inkább elterjedtek. Az első dokumentált fészkelésük 2006-ban történt a román színház egyik kőkelyhében, azóta pedig már számos épület tetején, kémények közelében és lapos tetőkön fészkelnek. Kolozsváron körülbelül 40-50 sirálypár él. A táplálkozási vizsgálatok azt mutatják, hogy ezek a madarak táplálékuk felét hulladékból szerzik be - a kelet-európai városok környékén szinte mindig található egy nyitott szemétlerakó, ahonnan ételt keresnek. A maradék táplálékot, amely apró halakból és növényi maradékokból áll, a vízből gyűjtögetik össze. A sirályok viselkedése is figyelemre méltó: gyakran agresszívan lépnek fel, és más madaraktól is elorozzák az ételt.

A madárvilág után a figyelem ismét az emberi tevékenységekre terelődött: Nagy Béla a Renner János által megalapított cipőgyárak - először a Renner, majd a Dermata, végül pedig a Clujana - történetéről osztott meg érdekfeszítő részleteket a jelenlévőkkel. Kiemelendő, hogy ezek a gyárak jelentős mértékben szennyezték a Szamos vizét az akkori időszakban. A gyárak bezárása után a közvetlen szennyező források megszűntek, ami a vízi élővilág számára kedvező változásokat hozott - mondta a biológus. Nagy Béla azonban arra is felhívta a figyelmet, hogy a Szamos halállománya paradox módon csökkent az évek során. Régen sokan horgásztak a folyón, ma viszont alig látni horgászt a partján. A halállomány csökkenését egyesek a kárókatonák megjelenésével magyarázzák. Szabó D. Zoltán véleménye szerint, ahol kárókatonák élnek, ott halak is találhatóak, így örömteli lenne, ha ezek a madarak visszatérnének a Szamos fölé. Egy egészséges folyóban, ahol árterek, kanyargós medrek, sekély öblök és gyors sodrású részek találhatók, a halak számos menedéket találnának, így a kárókatonák sem tudnának mindent elkapni.

Befejezésképpen a biológus megemlítette az európai hódot: a középkorban valószínűleg nagyon sok hód élt a Szamos mentén és szerte Erdélyben, de kipusztították őket. A közelmúltban néhány helyen Romániában visszatelepítették ezt az állatfajt, és nagyon sikeresen elszaporodott mindenhol a folyók mentén. Kolozsváron is lehet látni néha a Szamosban, a Malomárokban, de nem élnek folyamatosan itt, legközelebbi telepük a repülőtér környékén van, a jelenlétüket mutatja a fák megrágott törzse, a kidőlt fák.

A közönség érdeklődésére reagálva - van-e elérhető olyan térkép, amely 100-150 éves időtávlatban mutatja, hogy hogyan alakították a Szamos és a Malomárk folyók medrét - Szabó D. Zoltán megosztotta, hogy az osztrák katonai térképek online hozzáférhetők, ami lehetőséget biztosít arra, hogy azokat a legfrissebb műholdfelvételekkel összehasonlítsuk. Rámutatott, hogy a természetes vizek rendkívül dinamikusak, folyamatosan átformálják a medrüket: egyik oldalon iszaplerakódásokkal gazdagodnak, míg a másik oldalon erózióval küzdenek. Időnként a folyók teljes irányt váltanak, különösen tavaszi vagy nyári áradások idején, ami miatt a térképek viszonylag rövid időn belül is változhatnak. A Szamoson élő hattyúpár és fiókáik kapcsán a biológus elmagyarázta, hogy a bütykös hattyú természetes migrációs mintázata északról dél felé halad, és már több helyszínen is fészkel az országban.

Zárszóként Nagy Béla felhívta a figyelmet a Szabadság napilap és a Művelődés folyóirat gazdag archívumára, ahol a témák iránt érdeklődők számos izgalmas írást fedezhetnek fel. Ezen kívül Szabó D. Zoltán bemutatta Kolozsvár madarainak atlaszát, amelyet számos lelkes önkéntes madármegfigyelő közreműködésével állítottak össze, így részletes információkat nyújt a város avifaunájáról. Bátorítunk mindenkit, hogy járjon nyitott szemmel Kolozsváron, a Szamos partján, és ne csupán a város építészeti kincseit vegye észre, hanem figyelje meg és óvja a helyi élővilágot is.