"Vessenek véget az életemnek!" - ezek voltak Kádár János utolsó kifejezései. | 24.

Kádár János életének utolsó hónapjai tele voltak sorsfordító és szimbolikus pillanatokkal, kezdve az üres bőrönd látványával, amely a múltját idézte, egészen Nagy Imre temetéséig, ahol a gyónás és a zokogós bocsánatkérés képei is megjelentek. Mindkét eseményen hatalmas, spontán tömeg gyűlt össze, ami rendkívüli módon tükrözte a "két Magyarország" közötti feszültséget és ellentétet. Ezek a jelenetek nem csupán a politikai történelem részei, hanem a nemzeti identitás és a társadalmi szembenézés mély szimbólumai is.

1988 májusában Kádár János lemondott a főtitkári posztról, és átvette a pártelnöki szerepet, ezzel gyakorlatilag átadva hatalmát. Utódját, Grósz Károlyt, ő maga választotta ki, de Grósz első lépései között azonnal lecserélte a pártvezetést, ezzel pedig valójában megdöntötte a kádárizmus rendszerét. Kádár, meglepetten és csalódottan figyelte ezt a fordulatot, árulásként értékelte a történéseket. Még ennél is mélyebb gondolatokat fogalmazott meg, amikor nyilvánvalóan Grószra utalva így nyilatkozott: "a Brutusok előjöttek".

Hihetetlen fegyelmezettsége révén még a nehéz időkben is heti rendszerességgel tartott megbeszéléseket utódjával, mentor szerepében próbálta támogatni Grósz munkáját, mindezt a párt és az állam érdekében, ahogy azt ő látta. Ugyanakkor mentális és fizikai egészsége gyors ütemben romlott, ami különböző időszakokban váltakozott, és nagyjából novemberig volt képes valamelyest átlátni a politikai helyzetet, valamint politikusként funkcionálni.

Innentől kezdve azonban már kellemetlenné, tehertétellé vált a pártvezetés számára, ezért elzárták a nyilvánosság elől, pontosabban még az elvtársak is csak Grósz Károly előzetes engedélyével találkozhattak vele. Nehezen viselte a mellőzöttséget, orvosa szerint ez az érzés is hozzájárult állapota romlásához. Aztán jött egy Grósz-interjú, amire Kádár mindenképp reagálni akart, semmi és senki nem állíthatta meg a tragikus, és mára történelmivé érett híres utolsó beszédének megtartásában 1989. április 12-én.

Pedig a közhiedelemmel ellentétben maga Grósz Károly is próbálta megakadályozni, hogy nagy nyilvánosság előtt hozza magát ennyire kellemetlen helyzetbe. Erről szólt előző része sorozatunknak, amelyben történészekkel készült beszélgetések alapján foglaljuk össze Kádár János életét, a tudományos tények és értékelések mellett helyet kapnak a visszaemlékezések, és meg-megállunk háttérinformációk, pletykák felgöngyölítésére is. Dr. Medgyesi Konstantin történésszel, a szegedi Móra Ferenc Múzeum főmuzeológusával, az Apagyilkosság. Kádár János és Grósz Károly küzdelme című könyv szerzőjével folytatjuk a beszélgetést.

Kádár János életének utolsó három hónapját olyan szimbólumok és sorsszerű fordulatok szövik át, amelyek mély nyomot hagytak nemcsak személyes történetében, hanem a magyar történelemben is. Képzeljük el azt a bőröndöt, amely üresen áll a szoba sarkában, mint a múlt terheit magával hozó emléket. Kádár zokogva kér bocsánatot, mintha a szavak súlya alatt roskadozna a lelkiismeret. Ekkor jön a "Kádár-per", amely nem csupán politikai esemény, hanem a rendszer végső elszámolása is. Az egykori diktátor utolsó szavai pedig olyanok, mint egy titkos üzenet, amely a hatalom és a felelősség határvonalán egyensúlyozik, tükrözve mindazt, amit a történelem rárótt. Az utolsó hónapokban Kádár nemcsak saját sorsával, hanem egy egész nemzet múltjával nézett szembe.

Kádár János egészsége az 1980-as évektől kezdve vált egyre sérülékenyebbé, tüdőtágulattal küzdött: ez a visszafordíthatatlan betegség a tüdőhólyagocskák tágulásával, szövetkárosodással, a légzőfelület csökkenésével jár. Komoly fájdalmai voltak, gyakran fulladozott, sokszor túl kevés oxigén jutott az agyába, a Korányi Pulmonológiai Intézet neves tüdőgyógyászához, Hutás Imréhez járt rendszeres kezelésre.

Az egyre gyakoribb oxigénhiányos állapot, amely az időskori demenciával párosult, súlyos szellemi leépülést idézett elő. Ennek következtében 1987-től kezdve a beszéde és a gondolkodása egyre inkább kaotikussá vált, és a külvilág számára érthetetlenné. Ezen okok miatt a pártvezetés igyekezett távol tartani őt a nyilvánosságtól, és az utolsó beszédénél is egyfajta "rövidzárlat" uralta a gondolatait. 1989. április 12-én azonban nem csupán a párt országos küldöttei, hanem az egyre szabadabb sajtó révén a magyar társadalom széles rétegei is szembesültek Kádár János valós állapotával.

Teljes döbbenet volt a reakció, a legjelképesebb talán, hogy a Központi Bizottság (KB) ülésén részt vevő női tagok nagy része sírva fakadt.

Elképzelhetetlen megrázkódtatás lehetett, hiszen Kádárra sokan apai vagy nagyszülői szerepként tekintettek. Azonban abban a pillanatban, ott és akkor, szembesültek a valósággal; saját szemükkel látták, hogy ez az ember, akit oly sokáig tiszteltek, most összeomlott.

Medgyesi Konstantin a 24.hu-nak adott interjújában kifejti gondolatait, és saját stílusában fogalmazza meg véleményét. Az újságírók által feltett kérdésekre válaszolva, egyedi nézőpontját osztja meg az aktuális eseményekről és a társadalmi kihívásokról. Kiemeli a fontosabb témákat, és személyes tapasztalataival, valamint szakmai meglátásaival gazdagítja a diskurzusokat.

A Grósz alatt álló pártvezetésnek cselekvő lépéseket kellett tennie, ezért egy négytagú orvoscsoportot bíztak meg Kádár egészségi állapotának felmérésével. Az orvosok április 26-án nyújtották be szakvéleményüket, amely megállapította, hogy Kádár már nem képes ellátni feladatait. Ezt követően május 8-án a korábbi diktátort leváltották pártelnöki pozíciójából, és megfosztották a KB-tagságától is. Hivatalos státuszát tekintve Kádár mostantól már nem volt más, mint bármelyik átlagos magyar nyugdíjas.

A történész véleménye szerint a politika és az emberi tényezők rémisztő keveréke jellemezte ezt a drámai döntést. Senki sem tudhatta, Kádár meddig marad még közöttünk, és milyen lépéseket tesz a jövőben – akár még az is előfordulhatott, hogy az utcára lép, és ott zűrzavaros beszédeket tart a járókelőknek. Az MSZMP-nek el kellett határolódnia tőle. Ugyanakkor Grósznak április 12-én nem volt joga ahhoz, hogy Kádárt, mint pártelnököt és KB-tagot, megakadályozza a nyilvános felszólalásban. Ám ha Kádár ismét hasonló vágyakat táplált volna, akár még karhatalmi eszközökkel is megfékezhette volna őt.

Grósz kétarcúsága nyíltan megmutatkozik ebben a helyzetben. Politikusként kétségkívül érzékelte, hogy Kádár Jánost el kell távolítani a párt éléről, ugyanakkor tisztelte az "Öreget", és igyekezett megvédeni méltóságát. Nem akarta, hogy Kádár újra kellemetlen, sőt, megalázó helyzetbe kerüljön. Medgyesi Konstantin véleménye szerint azonban Grósz túllőtt a célon, amikor túlzottan keményen lépett fel, és ezzel megalázta elődjét. Szerinte nem lett volna helyes teljesen eltüntetni Kádárt a politikai színtérről; egy tiszteletbeli elnökség vagy bármilyen, a helyzethez mérten emberségesebb pozíció sokkal jobb megoldás lett volna. Kádár felesége, Tamáska Mária hónapokkal a férje halála után így nyilatkozott:

Ma sem értem, kinek és miért volt erre szüksége, miért kellett egy súlyosan beteg embert megszégyeníteni?

Ez a helyzet messze túlmutat a feleség lojalitásán; Berecz János, aki 1989 júniusáig az MSZMP KB titkáraként tevékenykedett, szintén kért némi tapintatot a döntések során. Noha nincsenek konkrét közvélemény-kutatási adatok, feltételezhető, hogy a társadalom egy jelentős része Grósz eljárását túl drasztikusnak ítélte. Érdekesség, hogy Berecz még azt is javasolta, hogy Grósz maradjon meg pártelnöki pozíciójában, díszfunkciójában.

Kádár annyira megalázónak találta a helyzetet, hogy kezdetben vonakodott átvenni azt az okiratot, amely megfosztotta tisztségeitől. Grószra volt szükség, hogy személyesen győzze meg őt a lépés szükségességéről.

Ettől kezdve, pontosabban 1989 májusától egyre kevésbé volt beszámítható. Valamikor késő tavasszal vagy kora nyáron történt, hogy Kádár felhívta Grószt és kérte, látogassa meg. Amikor a főtitkár megérkezett a Cserje utcai villához, ott állt Kádár János a ház előtt az utcán egy szál köpenyben, bőrönddel az oldalán. Azt mondta, vigyék el, mert már nem méltó rá, hogy ott lakjon. Tamáska Mária és Grósz nagy nehezen visszakísérték a házba, a főtitkár viszont kíváncsi volt, vajon mit csomagolt magának Kádár a "költözéshez":

Kinyitotta a bőröndöt, ám üressége olyan meglepő volt, mint egy elfeledett emlék, amely a múlt sötétjében rejtőzik. Az üres tér szinte kiáltott az elmúlás súlyos jelenlétére, mintha az élet minden csodája és fájdalma egyetlen pillanat alatt elillant volna.

Komoly fizikai fájdalmakat élt át, teljesen természetes módon panaszkodott a feleségének, egy nap, valamikor június végén pedig megkérdezte tőle, meddig kell még szenvednie. "Karácsonyig" - vágta rá az asszony, nyilván csak hogy mondjon valamit, Kádár azonban megnyugodott. A világéletében rendkívül fegyelmezett ember tudomásul vette: karácsonyig még ki kell bírnia, utána a halál megszabadítja kínjaitól. Soha többé nem panaszkodott.

1989. június 16-án több százezer ember gyűlt össze Nagy Imre és mártírtársai ünnepélyes újratemetésére. Rainer M. János történész szavaival élve, a magyar társadalom ezzel a lépéssel végrehajtotta a "Kádár-pert", ahol kifejezte elítélését a vádlott iránt. Az, hogy Kádár mit gondolt minderről, és hogyan értelmezte az eseményeket, rejtély marad. Az viszont biztos, hogy a temetés után az egészségi állapota ismét gyorsan romlani kezdett, bár még akadtak pillanatai, amikor tisztán látott.

Egy ilyen alkalommal - lehet, épp az utolsó volt -, valamikor június 20. után telefonon felhívta Fock Jenőt, egykori miniszterelnökét, az új gazdasági mechanizmus egyik motorját, szoros politikai szövetségesét, hogy megköszönje a munkáját, elbúcsúzzon tőle.

Megkérte Fockot, közvetítse Grósz és a KB tagsága felé, hogy elnézést kér, amiért április 12-én olyan kellemetlen helyzetbe hozta mindannyiukat

- Kérlek, tedd egyedivé a mondandódat - mondta a történész, miközben a szobában feszültség vibrált a szavak súlya alatt. Hozzátette, hogy a beszélgetésük drámai csúcspontja váratlan fordulatot vett. Elköszöntek egymástól, de Kádár nem tudta elengedni a telefont: csak állt ott, a kagylót szorítva a füléhez, hallgatva a vonal másik végén érkező zokogást, amely keserű fájdalommal töltötte meg a csendet.

Ide tartozik még, e napok eseményei közé, amikor papot hívatott. Tamáska Mária Németh Miklós miniszterelnök segítségét kérte, az ő közreműködésével látogatta meg egy katolikus pap az otthonában. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, mi hangzott el kettejük között, ám maga a tény megdöbbentő: Kádár János, az ateista, vallás- és egyházellenes kommunista párt vezetője meggyónt a halála előtt.

Május végétől tehát csendben szenvedett, egészségi állapota egyre rosszabbra fordult, tüdőgyulladást kapott, amiért július 3-án kórházba vitték. Itt is lejátszódott egy tragikus, önmagán túlmutató jelenet, amikor egyszer csak kitépte magából az infúziót, a különböző eszközöket, érzékelőket, és igen dinamikusan valahova menni készült.

A nővérek riasztották kezelőorvosát, Rétsági György professzort, aki meglepődve tudakolta, hova indul: "Megyek az Imre temetésére" - válaszolta Kádár. Hátborzongató, a tébolyult elme megnyilvánulása több mint két héttel Nagy Imre temetése után, mégis arra utal, milyen lelki terhet jelentett Kádár számára mindaz, amit a volt miniszterelnök ellen tett. Lényegében ez volt az utolsó cselekedete,

ezt követően még egyetlen egy értelmezhető mondatszerűséget jegyeztek fel tőle: "Öljenek meg!"

Teljes mértékben beszámíthatatlanná vált, fölmerült, hogy lélegeztetőgépre kötik, ami talán egy-két nappal megnyújthatta volna az életét, ám ehhez szállítani kellett volna, és ezt az orvosok nem vállalták. Kádár János 1989. július 6-án, 9 óra 16 perckor hunyt el, halálának közvetlen oka a keringési rendszer összeomlása volt.

A sorsszerűség ismét felütötte fejét, hiszen ezen a napon vált hivatalossá Nagy Imre és mártírtársai rehabilitációja. Az egykori koncepciós perben érintettek hozzátartozói a Legfelsőbb Bíróság épülete előtt gyülekeztek, várva az igazságot. Közben egy apró cetlit adtak át egymásnak, amelyen ez állt: Kádár meghalt. "Ez egy lenyűgöző történelmi szimbólum" - hangsúlyozza Medgyesi Konstantin.

Az MSZMP-t ekkoriban a Grósz Károly főtitkárból, Nyers Rezső pártelnökből, Németh Miklós miniszterelnökből és Pozsgay Imre államminiszterből álló úgynevezett pártelnökség vezette. Elképzelésük szerint Kádárt minél hamarabb, egészen pontosan már július 8-án el kell temetni, lényegében a nyilvánosság kizárásával, és mindenféle politikai tartalmat mellőzve. A pártvezetés szempontjából érthető logika, hiszen Kádár az ő reformeri nézőpontjukból tehertétel volt, gyorsan tovább akartak rajta lépni.

Berecz János, a pártapparátus jelentős támogatásával, határozottan lépett fel: méltó temetést követelt Kádár számára, és azt szeretné, hogy az emberek búcsút vehessenek tőle. Végül ez a nézet győzött, és napokon át hosszú sorok kígyóztak a Fehér Házban felállított ravatal előtt, ahol a nép hatalmas tömegben rótta le kegyeletét. A temetés napján, július 14-én, a Fiumei úti sírkertben is rengeteg ember tolongott, hogy tiszteletét tegye.

Nagy Imre búcsúztatására, majd egy hónappal később Kádár János temetésére is hatalmas, spontán megmozdulások keretében gyűlt össze a közönség, melynek létszáma több tízezer főre rúgott. Medgyesi Konstantin értékelése szerint:

A magyar történelem során páratlan erővel bukkant fel a "két Magyarország" fogalma, amely a nemzet megosztottságát szimbolizálja. E szembenállás legyőzése csupán néhány kivételes alkalomra korlátozódik, és a mai napig nehezen áthidalható kihívást jelent.

Kádár János élete és politikai pályája nem csupán halálával zárult le; a két Magyarország fogalma ma is érvényes, és három és fél évtizeddel később is világosan megjelenik. Ezért sorozatunkat még nem tehetjük félre. A következő részekben a Kádár mögött álló döntések mögötti okokra és mozgatórugókra helyezzük a hangsúlyt.