Gyulafehérvár, a magyar történelem egyik kiemelkedő szimbóluma, régóta ostrom alatt állt, ami különleges kihívások elé állította a helyi közösséget. Az évszázadok során a város falai között gyűlt össze a magyar kultúra, hagyományok és értékek gazdag öröks
A héten a Mandiner karácsonyi lapszámában megszólalt Veczán Zoltán, aki egy érdekes és fontos témát vetett fel: a magyar vonatkozású történelmi örökség folyamatos kettős ostrom alatt áll Romániában. Kifejtette, hogy a történelmi örökség nem csupán a jelenben, hanem a múltban is komoly kihívásokkal néz szembe, hiszen a mindenkori hatalom célja, hogy az első világháború után szerzett területek nemcsak jelenlegi státuszát, hanem történelmét is elbitorolja.
Miután rámutatott arra, hogy a magyar vonatkozású műemlékek megszerzése és románosítása már több mint száz éves múltra tekint vissza, hangsúlyozza, hogy a restitúciós eljárások során "a román fél rendszerint saját érdekei szerint értelmezi a szövegeket. Tudja, hogy érvei gyengék, mégis mindent megtesz, hogy megtartsa a jogtalanul megszerzett vagyont."
Annak a 30 éve Bukarestben élő magyarországi jogász-történésznek, Varga Andreának a segítségével pedig, aki csak a nagyváradi premontrei szerzetesek tulajdonjogainak helyreállításáért 160 pert visz, arra is rámutatott: román innovatív politikusok "most új ötlettel álltak elő Románia legértékesebb, katolikus alapítású könyvtára, a Batthyáneum végleges bekebelezésére is."
2021 júniusában bemutatva Ablonczy Bálintnak a Válasz Online-ban "Túl magyar lenne Erdély? - sorban utasítják el az egyházi vagyon visszaadását Romániában" címmel megjelent írását, mely annak apropóján született, hogy a bukaresti legfelsőbb bíróság elutasította a Batthyány Ignác püspök által alapított gyulafehérvári könyvtár visszaszolgáltatását, azt is nyomatékosítottam: a jogfosztó ítélet korántsem egyedi jelenség Romániában. Ugyanis Ablonczy kénytelen volt megállapítani: "miután keleti szomszédunk bekerült az annyira vágyott euroatlanti szalonba, lelassította, sőt visszafordította a magyar felekezetek kommunizmus idején elkobzott vagyonának visszaadását."
Megemlítettem, hogy a problémáinkkal mindig empatikusan foglalkozó cikkszerző felhívta a figyelmet arra az elszabotált, "kreatív" megoldásokban bővelkedő folyamatra, amelyet már a washingtoni Külügyminisztérium is kritizált. Az abszurd elemekkel teletűzdelt helyzetben a román bíróságok most olyan érveléssel utasítják el a kérelmeket, amely korábban éppen a visszaszolgáltatás jogszerűségét támasztotta alá.
Fogódzóként a boldog emlékezetű Tempfli József nagyváradi megyéspüspöknek abból a Jussunkat követeljük címmel, még 1995-ben megjelent ötnyelvű (magyar, román, német, angol és francia) segélykiáltásában megjelent, a "vérforralóan semmibe vevő állami magatartást" bíráló szókérését idéztem, melynek kiadója az RMDSZ volt és a következőképpen hangzott:
"Res clamat ad dominum" – ez a régi erkölcsi elv, amelyet minden jogállam és rendezett társadalom tiszteletben tart. Mivel a tárgyak nem tudnak beszélni, nekünk kell kiáltanunk, hogy Romániában a jogállamiság fogalma nem állja meg a helyét, amíg az elrabolt egyházi javakat – legyenek azok ingó vagy ingatlan értékek – az állam nem adja vissza az egyházaknak. Mindehhez jogunk van, hiszen semmiről sem mondhatunk le.
Most, évekkel azután, hogy Románia csatlakozott az EU-hoz, továbbra is szembesülnünk kell azzal a szomorú ténnyel, hogy az egyházi javak természetbeni visszaszolgáltatására irányuló teljes politikai akarat még mindig hiányzik. A kommunista diktatúra jogsértő intézkedéseinek eltörlésére irányuló lépések helyett sajnos éppen ellenkező tendenciáknak is tanúi vagyunk. Ezt a helyzetet Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke is hangsúlyozta az idei év során. A Mandiner karácsonyi kiadásában megjelent Veczán-cikk pedig új megvilágításba helyezi ezt a tudatos jogsértést és a szemforgató hozzáállást, amely továbbra is jellemzi a politikai diskurzust.
Vizsgáljuk meg tehát a következő publikációt, amelyből világossá válik, hogyan lehet a jogsértések orvoslása helyett valójában megszilárdítani a tolvajlást.
Veczán kifejti, hogy Erdély történetének folyamatosan torzított ábrázolása a domináló társadalomban napjainkban is "nemzeti közügyként" van jelen. Példái magukért beszélnek: "ezt szolgálják a tudósok, mint például Ioan-Aurel Pop, a Román Akadémia elnöke, a soviniszta nézetekkel átitatott tankönyvek, a nagyszabású ünnepségek, az ortodox egyház propagandája és a zászlók tengerének látványa az utcákon. Az ezeréves magyar múlt építményeit azonban nem lehet csupán eltüntetni – azokat "asszimilálni" is szükséges. Ideális esetben mindkét szinten: birtokba venni – hiszen óriási kulturális értékről van szó – és elrejteni a magyar eredetet."
A megszerzés és elrejtés folyamata több szakaszban zajlott – írja, majd hozzáteszi: A román megszállás után, 1919-ben kezdték el a középületek állami tulajdonú rekvirálását, amelyet később törvényekkel legitimáltak. Ehhez a vagyonhoz csatlakoztak az 1921-es földreform következtében elszegényedett egyházak és nagybirtokosok ingatlanai is. Az Észak-Erdély újbóli elcsatolását követően a megbízhatatlan magyar közösségek kifosztása is a bosszúhadjárat része volt, míg a nacionálkommunista államosítás 1948-tól kezdődően minden ingatlant közös tulajdonba vont.
Amit ezután megjegyeznék, azzal részben eltérnék az eddigi véleményektől. Ugyanis az írásában, a Kifelé jófiúk alfejezetben, azt találjuk, hogy "Románia NATO- és EU-csatlakozási tárgyalásai idején, a kilencvenes évek végén és a kétezres évek közepén, egy viszonylag kicsi részre vonatkozóan indult meg egy visszaszolgáltatási hullám, legalábbis valamilyen kezdeményezés szintjén. Azonban amint az ország belépett ezekbe a nemzetközi szervezetekbe, Bukarest leállította, vagy akár visszafordította a restitúciós folyamatot, hosszas jogi manőverezéssel megnehezítve a jogos tulajdonosok helyzetét. Sokan úgy tűnik, beleegyeznek abba, hogy Romániában ez a gyakorlat elfogadottá vált."
Csak "valamiféle kezdeménynek" nevezni, egy más helyen pedig az egész restitúciót "porhintésként" emlegetni, azaz ennyire lekicsinyelni mindazt, ami visszaszolgáltatás ügyében történt Romániában 1990 után, ahol az eltulajdonított egyházi, közösségi vagy egyéni "jussok" jelentős része az RMDSZ szívós és következetes munkájának köszönhetően azóta visszakerült az egykori tulajdonosokhoz vagy utódaikhoz, - még akkor is durva meghamisítása a történteknek, ha ez ügyben sajnos valóban nagyon sok a kedvezőtlen fordulat és Tempfli atya szavai ma is aktuálisak. Mert az ő és mások jogos követelése minden elorzott ingó és ingatlan visszaszolgáltatásra irányult, mert valamennyi ellopott holmi a tulajdonosa után kiált. Márpedig ezekből még bőven van visszaadandó, sőt még arra is volt felháborító példa, hogy a jogállamiságból csúfot űző mesterkedésekkel a már visszaszármaztatott tulajdont újra birtokba vette az állam.
Talán érdemes lenne, ha a budapesti író inkább a saját háza táján nézne körül, mielőtt a fürdővizet a gyerekkel együtt önti ki. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a kárpótlás kérdése a saját portáján sem éppen sikertörténet. Ott, ahol a kárpótlási jegyek már régóta értéktelenné váltak, miközben az állam által kibocsátott értékpapírok forgalmában még mindig milliárdok forgolódnak. Itt van például egy állami kibocsátású értékpapír, amely már 33 éve létezik, de a névértékének felét sem éri el, és évek óta jövedelmet sem hoz a tulajdonosainak. De gondoljunk csak az 1919-es Tanácsköztársaság alatt elvett Esterházy-kincsekhez való szégyenteljes hivatalos hozzáállásra, vagy a fertődi Eszterházy-tulajdonok, valamint más főúri kastélyok, udvarházak visszaadásának elmaradására. Az ilyen kérdések megvitatása talán sokkal fontosabb lenne, mint a fürdővíz kérdése.
Abban viszont maradéktalanul igaza van, amit a Magyar Külügyi Intézet külső munkatársától, a Románia-szakértő Pászkán Zsolttól idéz, s amely így hangzik: "Tulajdonképpen mindegy, hogy egy-egy bíróság esetleg a magyar fél - egyház, egykori birtokos család, székely közbirtokosság, magyar többségű önkormányzat - javára dönt, az ügyet ilyenkor rendszerint feljebb viszik olyan fórumra, amely "tudja a dolgát", és a vélt román nemzeti érdekek mentén dönt. Vagyis "a román fél mindig a saját szája íze szerint értelmez szövegeket, pontosan tudja, hogy nincs igaza, de a lopott vagyont mindenáron igyekszik megtartani".
A cikkszerző másik forrása Varga Andrea, jogász és történész, aki harminc évvel ezelőtt költözött Bukarestbe. Azóta már hosszú ideje küzd a nagyváradi premontrei szerzetesek tulajdonjogainak helyreállításáért, több mint másfélszáz peres eljárás keretében, mind a törvényszékeken, mind a médiában. Veczán kérdésére így nyilatkozott: "A román intézkedések a mélyen gyökerező elrománosítási politika részeként értelmezhetők, amely több mint egy évszázada formálja a kisebbségi közösségek sorsát. Az ellenzéki és a kormánypárti politikai erők egyaránt következetesen támogatták ezt a célt, legitimálva a megvalósítására tett lépéseket."
Az újabb, a "Magyartalanítás ipari méretekben" című alfejezetben a szerző először a magyar történelem olyan emblematikus helyszíneit említi, mint Törcsvár, Mátyás király szülőháza vagy a tordai sóbánya, amelyek "elsikálása" felveti a múltunk iránti felelősség kérdését. Ezt követően rávilágít arra a népszerű irányzatra, amely a felújítások során megnyilvánul. Az erről tett megállapítások olyan lényegesek, hogy muszáj részletesebben idéznem belőlük, hiszen a cikk valójában ennek a problémának a bemutatására készült.
A gyulafehérvári Batthyáneumot egyedülálló veszély fenyegeti, amely a felújítás során a megszerzését célozza. E könyvtár, amely a római katolikus egyház szellemi örökségének része, gróf Batthyány Ignác püspök nevéhez fűződik, aki 1798-ban alapította meg. A Batthyáneum nem csupán Románia egyik legjelentősebb dokumentumgyűjteménye, hanem a tudomány és kultúra kincsesbányája is. A püspök rendkívüli eltökéltséggel gyűjtötte össze az itt található könyveket, amelyek között szerepeltek saját nagyszebeni könyvtárának kötetai, valamint a kolozsvári püspöki nyomda kiadványai. Ráadásul megvásárolta Migazzi bécsi érsek impozáns, nyolcezer kötetes könyvtárát is. Az intézmény nem csupán könyvekkel gyarapodott, hanem obszervatóriumot is létrehozott, így tudományos kutatásra is lehetőséget biztosított. Az évszázadok során a Batthyáneum további jelentős magyar magánadományokkal bővült, mígnem 1912-ben közgyűjteménnyé alakult. A magyar állam is jelentős anyagi támogatást nyújtott a fenntartásához. 1949-1950 között Románia államosította a gyűjteményt, azóta pedig a nemzeti könyvtár részeként működik, megőrizve ezzel a múlt értékeit a jövő számára.
A Batthyáneum páratlan gazdagsága lenyűgöző, hiszen itt található a Románia területén fellelhető középkori latin kódexek négyötöde. A könyvtár félezer ősnyomtatványt és közel ezer kéziratot őriz, köztük egy 812-ből származó, arany betűkkel írt Máté- és Márk-evangéliumot, a híres Codex Aureust. Emellett számos, a magyarság története szempontjából kiemelkedően fontos irat is fellelhető, mint például az 1300-as évekből származó Gyulafehérvári sorok nevű magyar nyelvemlék, a Döbrentei-kódex eredetije és a Batthyány-kódex, amely a legrégebbi ismert magyar kéziratos protestáns énekeskönyv. Mindezek ellenére a könyvtár honlapja kizárólag román nyelvű, és a kutatás folyamata is bonyolult engedélyezési eljárásokhoz kötött, ami megnehezíti a hozzáférést az érdeklődők számára.
A restitúciós hullám idején az erdélyi katolikus egyház, amely a magyar közösség érdekeit képviseli, határozott lépéseket tett a Batthyáneum visszakövetelésére. 1998-ban egy kormányrendelet született, amely előírta, hogy a püspökség jogutódja, a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség visszakapja az értékes könyvtárat. Azonban a folyamat nem várt akadályokba ütközött: a helyi Szociáldemokrata Párt keresetet indított a rendelet ellen, ezzel megakadályozva a visszaszolgáltatást, és azóta a könyvtár jogi helyzete zűrzavaros állapotban maradt. A román fél pedig úgy tűnik, mintha a jogvita nem is létezne, miközben a kormányzat a meglévő jogsértő állapotot szeretné megszilárdítani. Az állam szándéka szerint a felújítás révén a saját pecsétjét helyezné a könyvtárra és annak értékes gyűjteményére. Novemberben Raluca Turcan művelődési miniszter bejelentette, hogy sikerült forrást biztosítania a könyvtár, valamint tizenhárom másik kulturális intézmény felújítására 2025 és 2033 között, az Európa Tanács Fejlesztési Bankjától szerzett 140 millió eurós kölcsön segítségével.
Az, hogy a román állam egy per alatt álló ingatlanra vesz fel kölcsönt (az érsekség 2021-ben az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult) első pillantásra szép gesztusnak tűnhet, hisz látszólag a kulturális örökség megőrzését szolgálja. Viszont ez csak a látszat, sőt az eb épp itt van elhantolva. Ez abból derül ki, amit a Bukarestben élő "restitúciós dzsungelhacosunk" így világított meg:
Valójában az intézkedés nem a megőrzés vagy a felújítás kérdéséről szól, hanem egy olyan stratégiáról, amelynek célja egy ingatlan jogtalan kisajátítása a jogos tulajdonos, a római katolikus egyház rovására - nyilatkozik Varga Andrea lapunknak. A jogtörténész és ügyvéd hangsúlyozza: a felújítás jogi szempontból problémás, mivel az ingatlan tulajdonjoga nincsen tisztázva. Az ilyen jellegű beruházások nem csupán a jogi vitát bonyolítják, hanem arra is irányulnak, hogy az egyik fél jogtalan előnyhöz jusson.
