Ulrich Gábor rendező kifejtette, hogy számára a munkájában a két leglényegesebb tényező a kreatív szabadság és a csapatmunka. Ezek az elemek nemcsak a művészi kifejezés szabadságát biztosítják, hanem a közös gondolkodás és az együttműködés erejét is hangs
Ulrich Gábor számára elengedhetetlen, hogy a munka és a történetmesélés folyamata során a saját belső motivációja és értékrendje vezérelje, ne pedig mások elismerése vagy véleménye.
Ulrich Gábor rendezővel beszélgettünk a kisfilmes animációkban rejlő különleges lehetőségekről, amelyek hazánkban még mindig ritkaságnak számítanak. Szóba került a művészethez fűződő viszonya, valamint a Capriccio című alkotásról is faggattuk.
A kísérőfilmes megoldás rendkívül fontos szerepet játszik a magyar rövidfilmes animáció világában. Ez a forma lehetőséget ad arra, hogy a film készítői mélyebb kontextust adjanak a nézőknek, így a történet és a vizuális élmény gazdagabbá válik. A kísérőfilm nemcsak informál, hanem érzelmi kapcsolatot is teremt a mű és a közönség között, segítve a nézőknek, hogy jobban megértsék a mögöttes üzenetet és a készítés folyamatát. A nagyvászon, mint megjelenési forma, szintén kulcsszerepet játszik egy rövidfilm életében. A moziban való vetítés nemcsak a film láthatóságát növeli, hanem egyfajta presztízst is kölcsönöz a műnek. A nagy vászonra való áttérés új dimenziókat nyithat meg a film vizuális és hangzásbeli élményében, ahol a részletek és a hanghatások sokkal intenzívebben érvényesülnek. Emellett a közönséggel való közvetlen interakció lehetősége is izgalmas élményt nyújt, hiszen a közönség azonnali reakciói, tapsa vagy csendje visszajelzést adhat a készítőknek, így a film élete nem csupán a vetítési időre korlátozódik, hanem egy közösségi élményt teremt. Összességében a kísérőfilmes megoldás és a nagyvászon együttesen hozzájárulnak ahhoz, hogy a magyar rövidfilmes animációk ne csupán látványos művek legyenek, hanem olyan történetek is, amelyek mélyebb hatással bírnak a közönségre.
Az ilyen típusú szerzői, különösen kísérleti kisfilmek, mint a Capriccio, általában körülbelül két évig tartó intenzív figyelmet kapnak. Ez alatt az idő alatt, ha minden kedvezően alakul, bejárják a világot, leginkább fesztiválokon találkozhat a közönség velük (például a Capriccio nemrég Romániában és Szlovéniában is bemutatkozott - a szerk.). A televíziós vetítések viszont meglehetősen ritkák. Ebből az időszakból legfeljebb néhány tízezer néző szerezhet tapasztalatot a filmről, ezért is tartom különösen értékesnek a kísérőfilm újraértelmezését; ez a megoldás mind a nézők, mind az alkotók számára előnyös lehet.
Ma például több mint harminc magyar moziban vetítik a legújabb munkámat, ráadásul lenyűgöző 4K felbontásban és 5.1-es hangzásban. A díszbemutatón nem tudtam megállni, hogy ne ámuljak a nagyvászon bűvkörén; ez a varázslatos élmény teljesen magával ragadott. Még soha nem láttam az eddigi filmjeimet ilyen kiváló minőségben!
Amikor a Vertigóval való együttműködésre léptetek, milyen szempontok játszottak szerepet a döntésetekben? Voltak-e olyan érzéseid, hogy a közös munka keretei korlátozzák a kreatív elképzeléseidet? Esetleg foglalkoztatott, hogy a végeredmény kísérőfilmként is megállja a helyét?
A Vertigo soha nem támasztott elvárásokat a születendő kisfilmemmel kapcsolatban, ami igazán felszabadító érzés volt. Az egyetlen dolog, amiben egyeztettem a forgalmazóval, a film körüli időkeret volt, hiszen az animációs filmek esetében minden egyes másodperc komoly hatással van a gyártási költségekre. Kárpáti György és Berta Balázs producerek már ismertek korábbi munkáim révén, ami valószínűleg hozzájárult a kölcsönös bizalom kialakulásához, annak ellenére, hogy tudták, hogy nem a legkönnyebben befogadható alkotásokat készítem. Éppen ezért különösen értékelem a nyitottságukat. A magyar függetlenfilmek megerősödése nem csupán véletlen, hanem a hazai pályázati rendszer hiányosságainak következménye is, amely kényszerhelyzetet teremtett az alkotók számára.
A Capriccióban egy madár éjszakai "felfedezőútjára" invitáljuk a nézőt a panelrengetegben, ahol a kivilágított ablakok úgy ragyognak, mint a hangjegyek egy szimfóniában. Ahogy a madár repül, úgy érinti meg ezeket az ablakokat, mintha egy régi számítógépes játékban gyűjtené a pontokat, minden érintés egy új dallamot hoz létre. Ahogy az éj csendjéből felcsendül a reggel, a madár útja nemcsak a város tájékozódásáról szól, hanem a felnőtté válás és a felfedezés öröméről is. A vizuális és zenei kombinációt az inspirálta, hogy a modern világ zűrzavarában is megtaláljuk a szépséget és a harmóniát. A madár, mint szimbólum, a szabadságot és a lehetőségeket képviseli, míg a panelházak a monotonitást és a rutint. A történet kifejezi azt a vágyat, hogy a hétköznapok szürkeségében is felfedezzük a csodákat, és hogy a zene és a vizualitás révén újraértelmezzük a minket körülvevő világot. Az utazás végén, amikor elérkezik a reggel, a madár nemcsak a város felett repül, hanem a nézők szívében is egy újfajta ébresztést hoz.
De jó, ezt a számítógépes hasonlatot még senki nem említette, pedig nagyon frappáns. Már nem tudom teljesen felidézni a pillanatot, amikor megfogant az ötlet, de a szándék, hogy önreflexív módon jelenítsem meg magát az alkotómunkát, közel három évtizede pezseg bennem. Az ezzel kapcsolatos kérdéseket már több-kevesebb sikerrel, számos filmemben próbáltam feltenni. A Capriccio egy zeneszerző vajúdásán keresztül kísérletet tesz a mélységek és magasságok, kétségek és bizonyosságok, diszharmóniák és harmóniák közötti fel-le rángatás képi megfogalmazására. Végsősoron önmaga megszületéséről is szól.
Mi inspirált arra, hogy az animáció során a zenét is "megjelenítsem"?
Ez a filmem talán egyfajta vizuális zenei élmény. Az összművészeti megközelítés számomra rendkívül lényeges; különböző médiumokat ötvözök, és a filmjeim hangzásvilágát is szinte mindig én magam alakítom. A különböző művészeti területek metszéspontjai és az ezek közötti átjárás új dimenziókat nyitnak meg, miközben a munkám élvezeti értéke számomra is folyamatosan nő. A zene egyébként is a mindennapjaim szerves része; képzőművész barátaimmal rendszeresen szervezünk improvizatív koncerteket és zenei performanszokat, gyakran közös kiállításaink keretében.
Korábbi műveidet, így például a Rekonstruktot is áthatja a kísérletező kedv. Mi motivál, hogy az animáció határait feszegesd?
Az egyik korábbi alkotásomban, a Dűnében, sikerült felfedeznem a konkrét és az elvonatkoztatott kifejezésmód közötti határterületet. Valószínű, hogy a Capriccióval is hasonló utat jártam be. Különösen megtisztelő volt számomra, amikor a kritikusok "abszolút filmként" említették ezt a művet.
Példaképeim között említhető Richter, Eggeling és Fischinger, akik a mozgóképművészet Bartókjaiként mély hatást gyakoroltak a művészet fejlődésére. Munkáik a mai napig úttörőnek számítanak. A Capriccio végén található dramaturgiai zárás pedig még inkább kiemeli a kísérleti jellegét. Úgy vélem, hogy a kortárs művészet valódi értéke nem létezhet kísérletező szellem nélkül. Az alkotóknak fontos feladatuk, hogy a régóta foglalkoztató kérdéseket új perspektívából, friss megközelítéssel tegyék fel.
Elkerülhetetlen, hogy ennek érdekében kisebb-nagyobb határátlépéseket ne kövessen el az ember. A fejlődésre való törekvés természetesen fokozott kockázatokkal jár, hiszen a kudarc lehetősége is megnő, de mégis úgy vélem, ez az egyedüli járható út. A szerzői animáció egy különleges, szubkulturális nézőpontot képvisel, és a kísérleti filmek még inkább egy szűkebb körhöz tartoznak. Ezek az alkotások rendkívül izgalmas és intenzív intellektuális kalandokat kínálnak, ahol a néző szinte társszerzővé válik.
A film zeneszerzője Józsa Tamás, hangmérnöke Chris Allan. Hármatok részvétele szinte egyforma hangsúllyal bír. Hogyan zajlott az együttműködés: előbb volt a látvány, vagy a zenei érzés inspirálta a mozgóképet? Mik a tanulságai a közös műhelymunkának?
Mivel ebben a filmben a hang szerepe kiemelt, próbáltam előrálátóan megtervezni mindent. A működőképes, absztrakt kotta kitalálásakor folyamatosan egyeztettem a zeneszerzővel, például a hangok magassági- és időbeli terjedelmét illetően. Emellett lényeges szerepet játszott egyfajta hangulati térkép, amelyben meghatároztam a különböző dinamikák alakulását.
Fokozottan nehéz dolga volt Tamásnak, de ő mindvégig rendkívüli alázattal és szuperérzékenységgel vett részt a munkában. Sokat köszönhetek neki éppúgy, mint Chrisnek, aki a sound design terén - akárcsak a Dűnében - megint elképesztő teljesítményt nyújtott. Tanulság? Mindig jobbak a filmjeim zenéi, ha nem én készítem őket.
Most, hogy a Capriccio végre a hazai mozik vásznaira került, izgalmas lehetőségek nyíltak meg előttem. Kíváncsi vagyok, hogy milyen irányba mozdul el a karrierem. Az ötlet, hogy hosszabb formátumú alkotásokra váltjak, egyre inkább foglalkoztat, hiszen szeretnék mélyebben elmerülni a karakterek és a történetek világában. Ugyanakkor a rövidfilmek varázsa is mindig vonzott, hiszen ezekben a formákban a tömörség és a kreativitás különösen fontos. Jelenleg még nem döntöttem el, hogy melyik irányt választom, de az biztos, hogy a Capriccio tapasztalata segíteni fog a jövőbeni terveim megfogalmazásában.
A Vertigóval évente egy közös kisfilm elkészítését tervezük. Jelenleg a következő projekt utolsó simításain dolgozunk, és a premier időpontja várhatóan 2026 elejére tehető. Ez a film még inkább kísérleti megközelítéssel készül, és a klip, valamint a zenei videó esztétikája felé is elmozdul. Mivel a hosszabb filmek rendezésében nem érzem magam otthon, ezért igyekszem a rövid formátumra koncentrálni. Folyamatosan keresem a sűrítés és a tisztázás lehetőségeit, törekedve arra, hogy a lehető legkevesebb eszközt használjam a kifejezéshez.
Egy másik lehetséges indok, hogy a szélsőségesen kísérletező megoldások egy hosszabb mű során valószínűleg rendkívüli mértékben megterhelnék a közönséget.
Számos rangos kitüntetéssel - köztük Balázs Béla- és Prima-díjjal is - büszkélkedhetsz -, de mi jelenti számodra a valódi szakmai sikert: eme elismerések, a közönség pozitív visszajelzései vagy szeretnéd, ha nemzetközileg még nagyobb ismertség övezne?
Bár ez a munka sok kihívással jár, mégis rengeteget nyerek belőle. Tiszteletre méltó emberek barátságát, izgalmas utazásokat és a függetlenség érzését. A visszajelzések természetesen engem is érintenek, de tudom, hogy az általam megfogalmazott gondolatok és a sajátos látásmódom alapján készült alkotások valószínűleg mindig megosztják majd az embereket.
Karinthy mondta: "Se az interjút nem szeretem, se a nyilvános szereplést... feltűnés nélkül, titokban szeretnék világhírű lenni." Ha elismerést kapok, természetesen én is örülök, aztán megpróbálom elfelejteni. Semmiképpen sem szerencsés, ha a díjak elviszik a fókuszt az igazán érdemi dolgokról. Nekem továbbra is a megfelelni akarástól mentes, szabad munka a legfontosabb.
