Évek múltán világosodott meg, hogy ezek igazi mesterművek: 7 kultikus film, amelyet a bemutatáskor senki sem értett meg igazán.

Ezeket a filmeket mozis premierjükkor rettenetesen, vagy épp langymelegen fogadták a nézők és a kritikusok. Azonban évekkel később mind rádöbbentünk: mesterművek.

Fanyalgó kritikusok, távozó nézők, és egy megszállott rendező, aki még a premier előtt is folyamatosan reszelgette a filmet. 1968-ban egyáltalán nem volt biztos, hogy az Űrodüsszeia ekkora klasszikussá válik. Stanley Kubrick és Arthur C. Clarke remekművét azonban nemcsak azért övezte később elismerés, mert már akkor megjósolták benne a videóchatot, és mert a hippi kultúra következtében extra vetítésekre is szükség volt, szinte minden második San Franciscó-i moziban. Az Űrodüsszeia nemcsak a sci-fi műfajának, hanem az egész filmtörténetnek is hatalmas adományt jelent, egy különös, epikus űrmesét kínálva, amelynek értelmezésén a mai napig is töprengünk.

A kilencvenes évek elejének meghatározó tévés jelensége volt David Lynch és Mark Frost korszakalkotó krimisorozata, a Twin Peaks - ám a széria vége után rövidesen elkészült előzményfilm már sokkal hűvösebb fogadtatásra talált. A közönség nem értette, hogy Lynch miért céloz be másféle hangulatot, a kritikusok hiányolták a sorozatra jellemző humort, és úgy érezték, nem ad eleget hozzá a központi rejtélyhez az, ha megismerjük Laura Palmer utolsó hét napjának történetét. Azóta azonban ez a film is elfoglalta méltó helyét a Lynch-legendáriumban, a sorozat újraindítása óta pedig még többen jönnek rá, hogy milyen remek is valójában.

A kritikusok és a nézők is túl erőszakosnak, valamint kegyetlennek találták a Született gyilkosokat, Oliver Stone meghatározó filmjét. Még a forgatókönyvírónak, magának Quentin Tarantinónak sem tetszett a kész végeredmény. Főként azt rótták fel a rendezőnek, hogy Stone úgy akar társadalomkritikát mutatni Amerikáról, hogy közben bokáig tocsog abban a mocsokban, amelyet el akar ítélni. Idő kellett, hogy leessen: Stone szándékosan csinálta ilyen szórakoztatóra a filmet, csupán azért, hogy a végkifejlet minél keményebben sokkoljon minket. Azóta pedig a rebellis rendező egyik legfontosabb mesterműveként tartjuk számon a Született gyilkosokat.

A Csillagközi inváziót bátran nevezhetjük a filmtörténet egyik legnagyobb félreértésének. Paul Verhoeven rendezése egy olyan regény nyomán készült, amely első ránézésre csupán egy fasiszta ideológiákat hirdető, egyszerű narratíva volt. Verhoeven azonban mesterien alakította át ezt a történetet szatirikus művé, amelynek igazi szándéka sokak számára rejtve maradt. Ha visszatekintünk, könnyen észlelhetjük, hogy a film, amely tele van tesztoszterontúltengéssel és idegengyűlölettel, egy időben éles kritikát fogalmazott meg az Egyesült Államok hadiipari gépezetével szemben, amikor ez a téma még távol állt a középponttól és a közbeszédtől.

A történelem legjobb rossz filmje, és legrosszabb jó filmje: nagyjából így lehetne jellemezni Paul W. S. Anderson 1997-es Halálhajóját, amelyben többek között Sam Neill, Jason Isaacs és Laurence Fishburne ragadnak egy titokzatos, kihalt űrhajó fedélzetén az űr csendjében. A Halálhajó lehengerlő látvánnyal és kőkemény atmoszférával támad, ám a sztoriban és a karakterépítésben itt-ott szinte gyerekes hibákat találni. Csak álmodozhatunk, milyen jó lett volna, ha a film eredeti, meg nem kurtított változatában kerül a moziba! Viszont lassan három évtizeddel később legalább annyit el lehet mondani, hogy a Halálhajó hangulata és ijesztegetései remekül öregedtek - egyáltalán nem meglepő, hogy a film minden hibája ellenére máig gyűjti az újabb és újabb rajongókat.

Hunter S. Thompson és Terry Gilliam őrületeinek találkozása sajnos 1998-ban nem találta meg a közönség és a kritikusok szívét. A film, amely a vad és abszurd határvonalán egyensúlyozott, sem a rendező híveit, sem az eredeti regény leghűbb követőit nem varázsolta el. Az idő múlásával azonban mindenki ráébredt, hogy e két amerikai géniusz víziói olyan harmonikusan illeszkednek egymáshoz, mint a mogyoróvaj és a lekvár. Johnny Depp és Benicio Del Toro szürreálisan zseniális alakításaival pedig egy igazi kultikus mestermű született. Ma már szinte nehéz elképzelni, hogy valaha nem tekintettük klasszikusként a „Félelem és reszketés Las Vegasban”-t, de meglepő módon ehhez is el kellett jutnunk.